Markodban | Befejezett

Markodban - 12.

KURO SZEMSZÖGE

-Mit akarsz? -szóltam bele a telefonba miután felvettem.

Éreztem, hogy ez most nem lesz egy rövid beszélgetés. Pedig milyen jó is lenne...

-Hol vagy? -jött a válasz. Érdekes...mintha lihegne.. Mi az Isten...?

-Nem a te dolgod.-pofáztam vissza.

-Azonnal vonszold ide azt a löttyedt segged. A szokásos hely.

Sóhajtottam és letettem a telefont. Kis vicces. Azt hiszi, hogy ennyire könnyen megadom magam? Hah...
Nem is gondolkoztam, csak elkezdtem sétálni. Céltalanul. A hűvös levegő átjárta a tüdőmet, ahogy lassan lélegeztem séta közben.
Hirtelen megtorpantam. Akaratlanul is ide tévedt utam. Legyen, most utoljára. Lerendezem és többé nem fog zaklatni.

A bár ajtaja nyikorogva nyílt ki, én pedig biztos léptekkel sétáltam be rajta. Egy személyt keresve. Feltűnő zöld haja miatt nem volt nehéz felismerni, akár a leg eldugottabb helyen ül, akár nem.
Nagy léptekkel sétáltam oda hozzá, majd kihúztam elötte magam.

-Ülj már le.-bökött az előtte magányosan áldogáló székre.

Sóhajtva leültem, majd rá szegeztem tekintetem. Nagy levegőt vett, ekkor már tudtam hogy ez hosszú lesz..

-Figyelj.. -kezdte, én meg csak bámultam rá.

-Tudod, hogy én még mindig úgy érzek irántad.

-Nem tudo...- válaszoltam volna vissza, de közbevágott.

-Most én beszélek. Tehát. Még mindig úgy érzek. Még mindig téged akarlak. Nem kell más. Szeretném, ha ezt te is felfognád végre, és elmagyaráznád, hogy miért nem voltam neked elég jó.

Elmagyarázni? Minek? Ennek? Ugyan.

-Nem tervezem.-flegmáztam.

Ő csak sóhajtott.

-Nagyon játszadozol az idegeimmel, de nem fogom magam visszatartani sokáig.-dörzsölte meg orrnyergét két ujjával.

-Mert? Mi lesz? Megütsz? Megerőszakolsz? Ahogy anno? -néztem félre undorodva.

-Te is élvezted.

-Álmodban.

Hirtelen elkapta a pólómat a nyakamnál ahogy felállt, és közelebb húzott magához.

Orvost. Gyorsan. Itt valakit péppé fognak verni.

Két kézzel löktem el magamtól, majd a széket autómatikusan félretolva álltam fel, nagy lendülettel.

-Leszállnál már rólam?! -fakadtam ki, kissé hangosabban mint kellett volna. Így éreztem, hogy mindenki minket figyel. Nagyszerű. Előadást mára nem terveztem, köszönöm.

Gyors iramban elhagytam a helyet. Faszom.
Dühöngve lépkedtem az utcán, az ég már teljesen sötét volt. A levegő pedig kurva hideg.
Hátam mögül hallottam a nevemet, mire futásnak eredtem.

Kurvaélet.

Kb. 2 perc múlva utolért, és elkapta a csuklómat, amivel megállított. Nem néztem rá. Felé sem fordultam. Magához rántott és átölelt. Állát lehajtott fejemre támasztotta. Magasabb és erősebb. Kurvaélet.

Tenyeremet mellkasára helyeztem, és eltaszítottam magamtól. Taszítottam volna... ha engedi.

Kurvaélet.

Eressz már el.

Hallod...

De ő csak szorosan fogott, mint aki meg sem hallotta a gondolataimat. Miért ver gyorsan a szívem? Biztos csak a düh... de forró a mellkasom... áh. Csak a düh. Nem több.
Mi a faszomért nem mozdulok?
Miért nem jön ki egy hang sem a torkomon?

Lehunytam a szemem. Olyan volt mint régen. Nyugtató. Tudtam, elengedhetem magam, nem kell figyelnem. Mert nem én védek meg valakit, hanem engem védenek meg.

Valaki keltsen fel.

Nekem ott van Ken.

Ébresztő, bazdmeg!

Szemeim kipattantak, és rögtön felnéztem a még mindig engem tartó srácra. Nem tudom miért éreztem forrónak az arcom, ez nem lényeges.
Amint nyitottam volna a szám, hogy lehordjam valaminek, ő ezt kihasználva tapadt ajkaimra, nyelvét rögtön számban tudva.

Kurvaélet.

Mikor már azt hittem sikerült ellöknöm őt, csalódnom kellett. Megragadta a felkaromat és futni kezdett. A fülemben dobogott a szívem, és remegtem.

Ismerős helyzet.

Akkor is ez volt.

És mi lett belőle?

Nem akarom megint.

Eressz el.

Kurvaélet.