Önmagunk árnyékai [Szünetel]

Hatodik fejezet

Ugyan nem jártam még a Pokolban, de abban biztos vagyok, hogy az Átalakító Központot róla mintázták – vagy talán fordítva. Teljesen mindegy, a lényeg úgy is ugyanaz: ez a hely maga a borzalom.

Nem elég ugyanis, hogy a világ összes kenceficéjét a bőrömre és a hajamra eresztik, amitől olyan érzésem van, mintha nyakig beleállítottak volna egy zsírosbödönbe. Még az egész testem is pirosra dörzsölik valami kavicsnak kinéző baromsággal, utána meg ragadós csíkokkal borítanak be tetőtől talpig. Aztán sorban lerántják rólam az összeset, de hála az égnek sokkal kevésbé fájdalmas, mint amilyennek képzeltem.

– Még ilyet! – kiált fel az egyik lökött mellettem, és csodálkozva egy fém szemetesbe dobja a szinte üres papírcsíkot. – Általában olyan szőrösek szoktak lenni – teszi hozzá fancsali képpel az előkészítő csapatom egy tagja.

Na igen, az előkészítő csapatom. Érdekes bagázs, az már szent. Ott van például Normus, akinek férfi létére be van festve a haja, méghozzá élénk kékszínűre, és az arca is olyan ocsmányul van kipingálva, mintha csak belefejelt volna egy kanna festékbe. Emellett a ruhája is csicsás és hivalkodó, a kék minden árnyalatában játszik. Az embernek elég csupán öt percig bámulnia, máris jojózni kezd tőle a szeme. Rosettának amellett, hogy halálsápadt a bőre, tüskék vannak a vállára, a nyakára, és az arcára operálva, a fejetetején még egy óriási rózsát is ékeskedik. Ezek miatt egyszerűen képtelen vagyok arra figyelni, hogy az öltözéke többi része még éppen az elviselhető kategóriába esik. Hármuk közül kétség kívül a Rawinia nevű nő tűnik a legnormálisabbnak. A ruhája csinos, nem olyan tipikus kapitóliumi vacak, és még a sminkje is visszafogott. Azonban kócos, aranyszőke haja tele van faágakkal. Azt hiszem, muszáj leszek belenyugodni, hogy ebben a városban egy jó ízlésű ember sem lakik.

Miközben a hajamat fésülgetik, meg még ki tudja, mit művelnek vele, szinte be nem áll a szájuk. Mindenféle marhaságról beszélnek: új ruhákról, sminkcuccokról, és természetesen a Viadalról is, de csakis arról a részéről, amiben ők is részt vesznek. Rosetta körülbelül százszor elismétli nekem, hogy nem mondhatnak semmit a nyitóünnepségre készült ruhámról, de ne féljek, mert a stílustanácsadóm, Emilia mindent megtett azért, hogy én legyek a leggyönyörűbb az összes kiválasztott közül. Látszólag nagyon lázba hozza a téma. Engem viszont nem kifejezetten érdekel. Persze, a támogatók miatt fontos, hogy miben jelenek majd meg, szóval nem lenne rossz már az sem, ha csak fele olyan jól néznék ki, mint tavaly Katnissék. Ezzel együtt viszont taszít is a gondolat, hogy olyanná váljak akár csak néhány percre is, ami ezeknek a majmoknak tetszik.

– Készen is vagyunk – mondja Rawinia, aki a másik kettővel ellentétben most szólal meg először. Rám ad egy hófehér köntöst, közben pedig bátorítóan rám mosolyog. Fogalmam sincs, hová tegyem a gesztust, de nem viszonzom a mosolyát.

Még utoljára megnéznek mind a hárman, aztán a lelkemre kötik, hogy maradjak itt – mintha el is mehetnék innen bárhová –, amíg ők szólnak a stílustanácsadómnak. Végül egyedül hagynak az üres szobában.

Azt gondoltam, a csend majd üdítően hat rám, ugyanis már rettentően idegesített az állandó locsogás, de inkább csak frusztráltabb leszek. Ezek a félnótások legalább lekötötték a figyelmemet, addig sem tudtam azon gondolkodni, mekkora nagy szarban is vagyok jelenleg. Nincs visszaút – egyre csak ez visszhangzik a fejemben. Újra felébred bennem a gyűlölet a Kapitólium iránt, még ha a lelkem mélyén tudom is, hogy a legtöbb itteni egyáltalán nem hibás azért, hogy én, meg a többi sorstársam is idekerültünk.

Sorstárs. Jobban belegondolva, furcsa ezt a szót azokra az emberekre használni, akik alig egy hét múlva talán mind rám fognak vadászni. Pedig így van, ők igenis a sorstársaim. Áldozatok egy olyan játékban, ami akár az életükbe kerülhet. Akár csak én. Őket végképp nem hibáztathatom semmiért. Ennek ellenére továbbra is ahhoz tartom magam, hogy nem bízom meg senkiben.