ELEVEN

Number4

A hamis kezdet

A körülöttem levők azt hitték segíthetnek nekem. Egyáltalán nem. Nem volt szükségem a sajnálatukra sem a kedvességükre. Egyik nap megelégeltem.

Hátra hagytam mindent. Az embereket, és a várost ahol születtem. Hajdanában megigézett hatalmas büszke tornyaival és a templom harangjának érdes hangjával. De ezúttal mikor felnéztem nem éreztem semmit. A bámulatot a semleges közöny váltotta fel.

A makadámút legszélén mentem. Undorodva pillantottam le a talpaimra. Piszkosak voltak, de nem annyira, mint az alattam levő talaj. A macskakövek közti repedésekben por, és alvadt vér lapult. Jobban kielemezve imitt amott kokain szemcséket is észre lehetett venni, továbbá apró megsárgult papírdarabokat.

Igyekeztem elkerülni a sikátort, így szorosan a lakóházakhoz préselődtem. Vállamat és karomat beborító pelyhek súrolták a szemcsés, repedezett falakat.

Egy darabig céltalanul bolyongtam, majd kiértem a város végét jelző táblához. Nem tudtam olvasni de százszézalékig biztos voltam benne, hogy a kacskaringós megkopott betűk összekapcsolása a Pain szót formázzák. Nem néztem vissza. Azt akartam, hogy az emlékemben megmaradt büszke és gőgös város maradjon meg, amit gyerekkoromban láttam. Aztán mintha csak egy csomag lett volna ez az emlék, leraktam. Majd egy másik életben talán újra felveszem és boldogan hordozom mindenhová. Egyetlen egy dolgot vittem magammal, a haragot, ami elvett tőlem mindent. Már nem is tudtam miért vagyok mérges, már rég elfelejtettem. Ha tükörbe nézek, talán rájövök. Balszemem alatti vágás messziről ordította, hogy már nem vagyok régi önmagam.

Tisztán emlékszem, hogy aznap hullt le az első hó. Egy parányi, hideg pehely szállt az arcomra majd eggyé vált az orrommal. Lábnyomaim melyeket a friss hórétegen hagytam lassan eltűntek, de velük együtt én is tovatűntem.