Összekuszálva [Befejezett]

11.rész

-Szia.-köszöntem kábultan,egyszerűen beleszédültem ahogy gyönyörű kék szemeivel engem nézett.

-Mi a baj? Miért sírsz?-kérdezte aggodalmasan.

-Semmi. Nincs semmi baj.-ha tudná,hogy ezek örömkönnyek.

-A semmiért általában nem szokás sírni.-emelte meg kezével az állam,miközben az arcom fürkészte.

-Niki.-sóhajtottam olyan halkan,hogy azt hittem meg sem hallotta.

-Fanni.-sóhajtotta ő is a nevem,miközben közelebb csúszott.

-Niki,az imént szakítottam Dominikkel,mert tudom,hogy szereted és nem akarok közétek állni.-a végére elcsuklott a hangom és újabb könnyek szöktek a szemembe,úgyhogy inkább lehajtottam a fejem.

-Ezt honnan veszed?-kérdezte meglepetten.

-Hát,mert miután járni kezdtem Dominikkel meggyűlöltél. Először nem értettem miért,aztán leesett,hogy azért mert szereted őt. Épp ezért szakítottam vele,hogy nyugodtan együtt lehessetek.-hadartam egy szuszra-Én kiállok a képből.

-Mi van-emelte fel a fejemet úgy,hogy a szemembe nézhessen- Ha nem Dominikbe vagyok szerelmes?

-Akkor kibe?-suttogtam.

-Debreceni Fanni,2 éve megállás nélkül szeretlek.-suttogta,majd közelebb hajolt és megcsókolt.
Életem legszebb csókja volt az. Minden megszűnt körülöttünk. Csak én és Niki voltunk,senki más. Nyelvével végigsimított alsó ajkamon,engedélyt kérve a bejutáshoz,amit én azonnal meg is adtam neki. Ekkor nyelvem gyors és szenvedélyes táncba kezdett az övével. Éreztem mindent amit ő érez.Szívünk egyszerre dobbant. Ahogy azt is éreztem,hogy az űr ami bennem volt,nincs többé. Megértettem mindent,hogy ezelőtt miért nem voltam képes szeretni. Mert arra születtem,hogy Nikivel legyek. Sorsunk egybeforrt már akkor,mikor két éve egy magyar csoportba kerültünk. Ezen a padon pedig megpecsételődött. Pár perc múlva levegő hiányában elváltunk egymástól,könnyeim pedig patakzani kezdtek arcomon.

-Szeretlek.-lihegtem ajkaira. Életemben először mondtam ki ezt a szót a családomon és Vivin kívül másnak.

-Ha tudnád mióta várok erre.-sóhajtotta homlokát a homlokomnak döntve.-Szeretlek.-lehelte ajkaimra,majd újból megcsókolt.

Pár percig így voltunk még,aztán a délután további részét a padon beszélgetve töltöttük.

-Miért nem mondtad el hamarabb?

-Mert nem tudhattam hogyan viszonyulnál ehhez az egészhez. El sem tudod képzelni milyen nehéz volt. Mindennap meghaltam kicsit míg rád vártam. Ha láthattalak azért szenvedtem, mert nem mondhattam el mennyire szeretlek,ha nem láthattalak akkor pedig azért,mert hiányoztál.

-Sajnálom,hogy ennyi fájdalmat okoztam neked.-mondtam elcsukló hangon,miközben újra sírni kezdtem.

-Sssh.-húzott magához-Minden egyes nap, minden egyes szenvedéssel töltött perc megérte.

-Ezt te sem gondolod komolyan.-húzódtam el.

-De,teljes mértékben. Mielőtt megismertelek volna teljesen elveszett voltam. Sehol nem találtam a helyem,mindenhol azt éreztem,nem vagyok odavaló. Nem értettem miért vagyok itt,mi célból. Aztán első nap mikor beléptél a terembe, mindent megértettem. Értelmet adtál szürke életemnek. Épp ezért bármennyire is fájt,mikor mással láttalak,mintha tőrt forgattak volna a szívemben,nem érdekelt. Már az,hogy láthattalak többet jelentett számomra,mint bármi más. Régebben mindig úgy aludtam el,hogy másnap bár ne kelnék fel. Mióta vagy,úgy fekszem le,hogy alig várom a másnapot,hogy újra láthassalak.

-Ha hamarabb elmondod,vagy észreveszem.. Annyi fájdalomtól megkímélhettelek volna.-csóváltam a fejem szomorúan.

-Lehet. De ne törődjünk a múlttal. Ami volt,elmúlt. Koncentráljunk arra ami most van. Arra,hogy végre együtt lehetünk.-emelte fel újra az arcom.

-Ígérem minden fájdalommal töltött perced jóvá teszem. Azt nem tudom megígérni,hogy egyszerű lesz és mindig minden rendben lesz. De azt igen,hogy történjék bármi,mindig melletted leszek. Soha többet nem kellesz egyedül szembe nézned semmivel.

-Szeretlek.-mondta könnyes szemmel.

-Szeretlek.-töröltem le kézfejemmel a könnyeit,majd arcát két kezem közé fogva közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam.

-Annyi kérdésem lenne még.-húzódtam hátrébb,hogy gyönyörű szemeibe nézhessek.

-Kérdezz hát.-kacsintott rám mosolyogva,én meg majdnem elájultam olyan szexi volt.

-Először is. Hogy van ez a Dominikes dolog? Miért vesztetek össze? Úgy értem, tudom,hogy miattam,csak nem értem.

-Dominikkel együtt nőttünk fel. Mindig is a bátyámként tekintettem rá,ott volt velem mindig,ahogyan én is vele. Tudunk mindent egymásról,sosem voltak egymás előtt titkaink. Azt is pontosan tudta,hogy szerelmes vagyok beléd. Ennek ellenére képes volt összejönni veled. Mintha kést döftek volna a szívembe.-mesélte tekintetével végig a távolba révedve.

-Oh,én..úgy sajnálom.-dadogtam zavartan,majd lesütöttem a szemem.

-Hey!-fordult végre felém-Te nem tehetsz semmiről. Nem tudhattad. Ő árult el. De kérlek ne is beszéljünk erről,még túlságosan fáj.

-Persze. Rendben. És a szüleid? Ők tudnak rólam?-haraptam be a számat feszülten.

-Tudnak.-bólintott furcsa mosollyal az arcán-bár nem hiszem,hogy kedvenc lennél. Az elmúlt időben elég nehéz volt nekik. Én miattad szenvedtem,ők meg miattam.

-Oh..-csak ennyit tudtam kinyögni.

-Jaj de elfehéredtünk.-nevetett fel- Ne aggódj minden rendben. Szerintem ők még jobban fognak örülni,hogy végre együtt vagyunk, mint én.-nevetett még mindig-Bár jobban belegondolva,ez lehetetlen.-csókolt meg.

-Istenem,megfogom tudni valaha is szokni ezt?-sóhajtottam.

-Mit? Baj van? Ilyen rémesen csókolnék?-nézett rám olyan aggodalmasan,hogy elnevettem magam.

-Azt,hogy minden egyes csókodba beleszédülök. A lepkék vad repdesését a gyomromban, mikor a közelemben vagy. Ahogy beleremegek minden egyes érintésedbe.-sóhajtottam,miközben lágy csókokat leheltem a nyakára. Éreztem ahogy belborzong a csókjaimba,úgyhogy mosolyogva húzódtam el.

-Szeretlek.-mondta és megcsókolt. Én pedig belemosolyogtam a csókjába, majd vadul falni kezdtem ajkait.

-Sötétedik. Ideje lenne lassan hazamenni. Mielőtt a szüleid még jobban berágnak rám.
Erre megforgatta a szemeit,majd kézen fogva hazaindultunk. A házuk elé érve furcsa érzés fogott el. Nem akartam elengedni.

-Nos,akkor itt a búcsú ideje.-igyekeztem laza maradni,de érezni lehetett a szomorúságot a hangomban.

-Nincs kedved feljönni? Tök jó lenne bemutatni anyuéknak.

-Mi? Jaj! Nem tudom. Izé nem is úgy vagyok öltözve. Meg mi van ha nem teszem nekik?-hadartam zavartan.

-Minden rendben lesz. Gyönyörű vagy,anyáék pedig odalesznek érted.-fogta arcom a tenyere közé.

-Legyen.-sóhajtottam egy nagyot,mire elmosolyodott majd megcsókolt. A lépcsőházba érve egyre idegesebb lettem,az ajtajuk előtt állva pedig úgy éreztem mindjárt hazarohanok. Niki érezhette milyen ideges vagyok, ezért biztatóan megszorította kezem majd benyitott.