Mikor megint kinyitottam a szemem, egy kórházi szobában találtam magam. Visszapörgettem az eseményeket az agyamban, de csak arra az egy képre emlékszem, mikor az a férfi szólítgat, és azt kérdezgeti tőlem hogy mit érzek, aztán minden elsötétül.
Össze vagyok zavarodva. Gyerünk gondolkozz, valamire még kellene emlékeznem. A szemem ide oda cikázott, aztán beugrott még egy kép. Vagy is nem is kép. Nem, valami más. Ez egy érzés volt, méghozzá egy fájdalmas érzés. Mielőtt még megtudtam volna nézni a sérült felületet, egy orvos nyitott be az ajtón.
- Jó napot, hogy érzi magát?
- Nem túl jól. A papírra szegezi a tekintetét, aztán megindul az ágyam felé, míg végül helyet foglal az ágy szélén.
- Kisasszony, kérem figyeljen most rám. Bólintok, aztán folytatja. – Tudja, egy vágást találtunk a mellkasán, egy hatalmas vágást.
- Nem értem. Szóltam közbe, de el is hallgattam.
- Mikor kiértek a mentősök, a seb már össze fórt, de még mindig vérzett. Alig tudtuk elállítani a vérzést.
- Én ezt már tényleg nem értem. Rázom meg a fejem.
- Volt már ilyen eset az életében valaha? Egy ideig gondolkodtam rajta hogy el e mondjam neki, de aztán nagy nehezen bólintottam.
- Szóval ha jól értem akkor már volt ilyen, már csak az a kérdés ez hogy történhetett meg.
- Nem tudom. Hajtom le a fejem. Én magam sem jöttem még rá hogy mitől lehet.
- Ha jobban lesz, akkor egy hét múlva haza engedjük, viszont előtte, beszélnie kellene egy pszichológussal. Nagyban bólogatni kezdek, de persze tudom hogy úgysem fogok elmenni semmilyen dili dokihoz.
- Értem. Az orvos feláll, még egy utolsó pillantást vet rám, aztán kisétál az ajtón. Ahogy becsukja maga után az ajtót, kitakarózok, és a ruhát feljebb hajtva, próbálom "meglesni" hogy mekkora a vágás, de nem látok semmit ugyan is be van kötve, nagyszerű. Felsóhajtok, ilyen is csak velem történhet meg.
***Egy hét múlva***
A ruháimat pakoltam bele a táskámba, mikor anyám belépett az ajtón.
- Minden rendben?
- Persze, hogyne, minden a legnagyobb rendben van. Sóhajtva húzom össze a táskán a cipzárt.
- Ne engem okolj azért ami történt. Emeli fel a hangját.
- Ki mondta hogy a te hibád? Nézek rá csodálkozva.- Mert én ugyan nem mondtam semmi ilyet. Rázom meg a fejem.
- Hát.... Úgy viselkedsz.
- Békén hagynál végre? Nézek rá, mire neki "felszalad a szemöldöke az egekbe"
- Nem, nem hagylak békén, az anyád vagyok, jogom van tudni mi történik a lányommal. Kiabálja a szavakat, mire én megrezdülök.
- Oké, értettem, de szépen kérlek, ne pont egy kórházban rendezz jelenetet. Forgatom meg a szememet, és kilépek a táskámmal együtt a folyosóra.
- Áh értem. - Szóval erre megy ki a játék. Nevet fel jóízűen anyám.
- Milyen játék? Nézek rá furcsán de ő csak legyint hogy ne törődjek vele.
Amint kiérünk a kórházból, beültünk a kocsiba, és már indulunk is haza. Furcsa de ezalatt az egy hét alatt nem volt semmi fura dolog ami megtörténhetett volna.
Hát igen, csak hogy a jó után mindig a rossz dolgok jönnek. Tévednem kellett, mikor azt hittem végre békén hagytak "ezek a valamik" amik egyfolytában a halál torkába taszítanak, nem kímélve engem.
Este amint becsuktam a szemem, elragadott a sötétség.
Szörnyű álom
Egy folyóson találom magam. Egy folyosó végén egy ajtót vélek felfedezni. Elindulok, de aztán meg is állok, mert érzem hogy a bokámig beterít a víz.
- Ez az előbb még nem volt itt. Suttogom magam elé meredve. A vízszint elkezd emelkedni, én meg rohanni kezdek, az ajtó felé. De sajnos az ajtó nem lesz közelebb, inkább még távolibbnak tűnik. Újból megállok, így már a csípőmig ér a víz. A könnyeimnek utat engedek, a tekintetem a plafonra szegezem, megpillantok egy írást. Amikor jobban megnézem, letudom olvasni mi van oda írva.
*NE MENEKÜLJ*
Újból lenézek de ekkor egy óriási sikoly hagyja el a számat. A falból kezek állnak ki, és mintha el akarnának érni.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Futni kezdek, már amennyire tudok a víztől, inkább úszok. Hiába küzdök a víz elnyel. Csapkodok a vízben, semmi értelme, így feladom a harcot.
Zihálva ébredek szörnyű álmomból, reménykedek benne hogy ez soha nem fog megtörténni, bár ki tudja.
