Beteljesülő álmok ~1D

Tizenötödik fejezet

Javítatlan:

-Jack- suttogtam tágra nyílt szemekkel.

Alig változott valamit, talán csak szexibb és férfiasabb lett, meg még magabiztosabb. Mégsem olvadtam el a látványtól, sőt... Régen számtalanszor elképzeltem már, hogy mi lesz, ha újra találkozunk. Hogy veszekszünk, majd kiderül, hogy minden félreértés volt, a nyakába ugrok, és minden tiszta happy end lesz. Ja, csak hogy 4 év alatt sok minden változott, mint például az érzéseim is. Azt akartam, hogy tűnjön el. Ha eddig nem keresett, ne most. Ne akkor, mikor végre boldog vagyok.

Meghallottam Niall lépteit, aki idővel kijött a szobámból utánam. Megállt mellettem, majd Jackre meresztette szemeit.

-Ő meg ki?-kérdezte barátom ellenséges hangon- Ez a fazon a tanárod?- bökött az exemre.

Idegesen beletúrtam a hajamba, miközben Niallre néztem. Még mindig sokkhatás alatt álltam, de igyekeztem összeszedni magam. Itt áll a fiú, akit mindennél jobban szeretek, de az a fiú is, akit mindennél jobban szerettem.

-Jól vagy?- karolt át azonnal Niall- Miri az isten szerelmére, kérlek szólalj már meg!- emelte fel kétségbeesetten a hangját. Rettentően érződött, hogy most nagyon ideges, és ez megrémített. De legjobban mégis az rémített meg, hogy még sosem láttam ilyennek.

-Te mit keresel itt?- intéztem Jackhez a szavaimat, visszatérve önmagamhoz.

-Úgy ismersz, mint aki nem használja ki az alkalmat?

-Ezt meg, hogy érted?- zártam magam Niall karjai közé még jobban.

-Ha már apám a magántanárod, akkor valószínű én is eljövök. Amúgy azért jöttem, mert késik 10 percet.

-Mit akarsz, Jack?

Beletúrt a hajába, talán kissé idegesnek látszott, de mégis ottmaradt az a magabiztosság a szemében, ami engem még inkább felidegesített.

-Találkozni, és átbeszélni mindent- bökte ki.

-Ki ez a srác, Miri?- kérdezte most már eléggé idegesen Niall, de még mindig nem válaszoltam neki.

-Igen? Hát kössz, kihagyom- válaszoltam az exemnek indulatosan, és készültem becsapni az ajtót előtte, csak hogy a küszöbön állt.

-De szeretlek, érted?- hajtotta le a fejét.

Éreztem, hogy barátom ledermed, majd lassan leveszi rólam kezeit, és keresztbefonja maga előtt.

-Jack...- fújtam ki szaggatottan a levegőt, de már késő volt.
A szőke félistenre nézve összeszorult a szívem. Összevont szemöldökökkel fürkészett, tengerkék íriszei most jegesen meredtek rám. Mintha lyukat furna a testembe, mintha szívemben véres kést forgatna. Azt hittem leüti Jacket. De helyette Niall kikerült, és kisétált az ajtón. Csak álltam ott, mint egy szerencsétlen. Egyszerűen nem tudtam felfogni mi is van most, majd minden büszkeségemet hátrahagyva utána rohantam, félrelökve a küszöbön toporgó embert, aki 5 perc alatt tette tönkre az életemet. Megint...

-Hova mész? Várj már!- loholtam egészen a járdáig- Félreérted! - kiabáltam, de hátra sem nézve beült a kocsijába, majd rálépett a gázra.

Az autó távolodó alakját nézve álltam, mint egy szerencsétlen- Kérlek...- suttogtam magam elé kábán.

Abban a pillanatban nem érdekelt se Jack, se a tanár, se senki más. Csakis Niall, aki után csak a végtelen mennyiségű port láttam az úton, az ő hült helyén. Sokkos állapotban, az út szélén álldogálva vártam, hátha mégis visszajön, vagy hátha csak egy rémálom volt az egész. A mázsás súly hirtelen nehezedett a vállamra, és mikor végre teljesen felfogtam a történteket megnedvesedett a szemem. Megbántottam. Sikeresen fájdalmat okoztam akaratomon kívül annak az embernek, aki a leges legfontosabb nekem. Ezt is elrontottam. Csak bámultam az utat, amin néha-néha elhajtott egy jármű, büdös benzinfüstöt hagyva maga után. Az égen már gyülekeztek a szürke esőfelhők, emiatt a gyönyörű, lilás alkonyodást sem láttam. Nem is volt baj, a borús idő pont a hangulatomhoz illett. Az első könnycsepp lassan csordogált végig az arcomon, szinte simogatta a bőröm, mint egy kis tündér, aki elhozta a jóleső érzést. Hagytam, hadd pottyanjon le a földre. Rettentően jól esett a sírás. Vagyis, inkább a könnyek. Úgy éreztem, mintha megkönnyebbülnék, és elszállnának a gondok. Most nem zokogtam, mert ez sokkal jobban fájt. Sokkal, de sokkal rosszabb az, ha te bántasz meg valakit, mintha az a valaki bántana meg téged. Hirtelen jött minden. Talán olyan hirtelen, mint az eső, ami eláztatta a hajam. De nem bántam, sőt... Élveztem. A vizes tincsek az arcomba tapadtak, úgy sétáltam be a házba, a szobám rejtekébe. Nem is emlékszem mikor jöhetett meg a tanárom, mikor mehettek el Jackkel, mert egyszerűen nem tudtam arra koncentrálni. Egyedül voltam otthon. Én és a gondolataim, szinte az önsajnálat szélén álltam már, majd aztán rádöbbentem... Rájöttem, hogy ezzel semmit sem érek el, inkább összekaptam magam, és elindultam felkeresni abban reménykedve, hogy hátha nem vészes a helyzet, hátha megbocsájt, hátha HAMAR megbocsájt. Félre kellett tennem a büszkeségemet, nem hagyhattam, hogy egyszerűen kisétáljon az életemből, mert akkor már nem lett volna szép, boldog az életem hátralévő része.

Először a parkot céloztam be, rátértem arra a jól ismert ösvényre a szökőkutaknál, amikből csobogott a víz, a vízcseppek pedig mint valami drága érték, csillogtak, miközben táncot jártak a levegőben, majd egybeolvadtak, mikor célba érkeztek a szökőkút mély fenekén. Szép látvány volt? Igen. De ez engem most cseppet sem nyugtatott meg, csak meneteltem előre a poros, kitaposott úton, onnan pedig a keskeny bozótos ösvényre tértem. Ahogy siettem, nekem csapódtak az ágak, megvágva a kezem, de nem érdekelt. Az ideg és az izgalom egyre inkább szétáradt a testemben, minél közelebb értem. Már csak pár lépés... Megálltam a tisztás előtt, és a nekem háttal ülő fiút pásztáztam a tekintetemmel. Gyomromban felrebbentek az eddig szunnyadó pillangók, és úgy éreztem, hogy kiakarnak törni onnan, miközben halkan egyre közelebb sétáltam. Leültem mellé, de nem szólaltam meg, csak néztem a tájat. Ő is ezt tette, ölében Chance és Mystery szuszogott. Már a sötétség ölelte fel az egész tájat, mégis tisztán láttam vonásait. A csendet végül én törtem meg:

-Meghallgatsz?

Felém sem fordította a fejét, úgy válaszolt:

-Nem egyértelmű?

-Félreértetted- néztem rá, szinte követelve pillantását, de még mindig nem nézett rám:

-Szerintem nem.

-Jó, akkor csak... Hallgass meg.

-Minek?

-Kérlek- vettem esdeklőre a figurát, Niall pedig felém fordította elkenődött, szomorú arcát. Gyönyörű, kék íriszeiben a megbántottság tükröződött, mire egyre inkább úgy éreztem magam mint egy kifacsart citrom.

-Hallgatlak.

-Jack, az exem. Még 15 éves voltam mikor először találkoztunk- és elmeséltem neki mindent. A buszos történettől kezdve a telefonos beszélgetésig, az érzéseimről, azt is elmondtam, hogy már nem érzek iránta semmit, és a többi- És nem hagyom, hogy te is csak úgy eltűnj az életemből, érted? Annál sokkal jobban szeretlek.