A sötétség átka

2

    A sokadik sokk én voltam. Nem viccelek. Felnéztem és tekintetem a saját kék szememmel találkozott. Ez aztán sokk volt a köbön, mert az illető lánynak nem csak a szeme volt az enyém, de ugyanazt a barnásvörös hajat alkatot arcformát birtokolta amit én is. Olyanok voltunk, mint két tojás.

- Hát te ki vagy?- nyögtem ki végül.
- Ezt én is kédezhetém tőled.
- Ha ez így megy tovább napestig itt fogunk állni. Akkor kezdem én, Liza vagyok. - nyújtottam felé a kezem.
- Saci. -mutatkozott be.
- Itt laksz? - kérdeztem.
- Nemrég költöztünk ide. -bólintott.
- Igazán, én is csak egy éve lakom itt. Hova jársz suliba?
Kiderült,hogy ma lesz az első napja a mi sulinkban, ahova átiratkozott. Az iskola kapuját már barátokként léptük át.

Már két hete jártam egy osztályba az "ikremmel". Csak a kinézetünk miatt hívnak minket így, családilag semmi közünk egymáshoz. Eleinte fura volt, de már lassan megszoktam. Az ismeretlen álombéli pasas sem jelentkezett azóta. Mondhatni minden visszaállt a rendes kerékvágásba. Éppen hazafelé gyalogoltunk, én és az "ál-ikrem". Péntek lévén nálunk aludt a hétvégén. A házunk előtt elkapott egy furcsa érzés. Igaz, csak egy pillanatig éreztem, de az üzenete egyértelmű volt. Valami rossz fog történni. Soha nem éreztem még ennyire veszélyben magam. Vajon miért van ez az érzés? A töprengésből Saci hangja szakított ki:
- Láttad? -suttogta. Teljesen le volt dermedve, remegett, arca pedig fehérebb színt vett fel mint a házunk fala fénykorában.
- Mit?
- Azt az embert. -ekkor rám nézett. Kék szeme olyan rettegést tükrözött, amilyet még sosem tapasztaltam nála.
- Milyen embert?- kezdtem én is beijedni.
- Amelyik innen a ház mellől futott el, ahogy meglátott minket.
- Na nem! - rossz sejtésem támadt. - Merre ment? - kérdeztem.
- Arra. -mutatott a már jól ismert mellékutca felé. Ekkor a sejtelem csak erősebb lett. Az alombéli hapsi újra akcióba lépett.
Ez mégis mi volt? Mit keres már megint ez a pasas? Egyáltalán miért álmodtam róla?
Igaz, aznap volt életem legjobb napja. Nyertem egy barátot. Ennél nagyobb öröm nem is érhetett volna. Soha nem volt még igazi barátom. Néha úgy érzem nem is két hete ismerem őt, hanem mindig is ismertem.
- Mit akarhatott itt? -zökkentett ki Saci a töprengésből.
- Nem tudom. Ismerted?
- Nem, de mintha már láttam volna valamikor, valahol...
- Menjünk be.- kapcsoltam. Nem akarom tudni mennyi ideje állhattunk kint a házunk előtt az utcán. Megszokásból bevittem a postát is, pontosabban azt a pár reklámújságot. A nap további részében már nem esett több szó a furcsa idegenről. Inkább filmmaratont tartottunk. Lementem a konyhába fagyiért, gyorsabban a kelleténél,mert sikerült levernem az asztaltól az összes reklámújságot. Lehajoltam érte, hogy felvegyem őket, és ekkor megfagyott bennem a vér. Az újságok között, egy levelet találtam. Nekem címezték, nem ismertem a kézírást, de ez csak még inkább aggasztott. A megérzésem azt súgta pontosan tudom kitől jött.

Már lassan öt perce álltam a konyha közepén a levéllel a kezemben. Egyszerűen nem volt erőm felbontani.
- Hát te meg mit csinálsz?- hallottam a teljesen elképedt Saci hangját.- Mi az? -nézett a kezemre.
- Még én sem tudom.
-Akkor nem kéne felbontani? értetlenkedett.
-De,de fel kéne.- motyogtam az orrom alatt és nekiálltam kibontani a levelet. Szépen lassan, hogy minél tovább tartson. Sokkal hamarabb végeztem vele, mint akartam. Remegő kézzel pillantottam a papírra. Hatalmas betűkkel ez állt benne:

Találkoznunk kéne, nem gondolod? Be kell fejezni amit a múltkor elkezdtünk...
Gyere hétfőn a sikátorunkhoz, azonnal iskola után. Tudom, mikor végzel. Ha nem leszel ott, előbb utóbb úgy is rád találok!
További szép napot.

Kiesett a kezemből a papír. Most komolyan ki a frász ez a pasas? És mi a fenét akar tőlem?
-Ez meg mi? -felpillantottam Sacira. Kezében tartotta az általam elejtett levelet. Már akkor tudtam hosszú hétvégének nézünk elébe, és az nem a filmekről fog szólni.
-Hát ez? -ismételte Saci a kérdést, majd rövid szünet után csendesen hozzátette. - Van valami köze a hapsihoz akit láttam?
- Van.-nyögtem ki hosszú hallgatás után. Kijelentésemet döbbent csend fogadta.
- Te végig ismerted? -súgta "ikrem" Hangjában bánat és főképpen csalódás volt.
- Ezt azért nem állítanám.-nyitottam ki a hűtőt, hogy végre kivegyem azt a fagyit.
- Pontosabban?
- El fogom magyarázni csak menjünk fel végre! -indultam a lépcső felé. Fent aztán elmeséltem neki mindent az álmomtól odáig, hogy találkoztam vele. Csendben hallgatott végig, arca mindvégig kifejezéstelen maradt. Mégis úgy éreztem nem hisz nekem. Egy ideig csendben ült és a szemközti falra meredt, majd megszólalt.
- Akkor most mit tegyünk?- kérdezte.
- Te hiszel nekem? -képedtem el.
- Hogy az ördögbe ne hinnék a testvéremnek!
- Hogy mi? -kaptam fel a fejem.
- Igen, jól hallottad. Testvérek vagyunk! -mondta ki. Ekkor rájöttem: Nem csak én tartoztam magyarázattal.