Veled a végtelen...➡Befejezett⬅

5.rész

A padomon pihentettem a fejem csukott szemmel. Ujjaimmal a combomon doboltam egy ritmusos dallamot, ami napok óta a fejemben motoszkált; bár fogalmam sincs, hogy honnan és kitől hallottam. Teljesen kizártam a körülöttem lévő embereket, nem figyeltem a fizika tanárra és Mike-ra sem, aki folyamatosan csak csacsogott mellettem valamilyen lányról az alsóbb évfolyamokról.
Alig vártam, hogy megszólaljon az utolsó órát jelző csengő, mert az azt jelentette, hogy hamarosan találkozom Luke-val. Még tegnap este felhívott, hogy ma megvárhatna-e a suli előtt... én persze rögtön igent mondtam rá, magamat is meglepve vele, mert elakartam felejteni... Teljesen kiakartam zárni az életemből, hiszen most még nem lett volna késő. Most még képes lettem volna arra, hogy el lökjem magamtól. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akartam látni, mert valamilyen szinten hiányzott a srác.

- Már csak 15 perc - bökött oldalba Mike. Nem válaszoltam neki, ezért egy idő után megelégelte a halgatásom - gondolom - és a pad alá dugva a fejét rám kukucskált.

- Ahhj...az még akkor is sok! - emeltem fel a fejem dühösen - Egyáltalan minek rakják be a fizikát 8. órába? Minek kell fizika? - meredtem a mellettem ülő, színes hajú barátomra, mintha tőle vártam volna a választ; de ezek persze csak költői kérdések voltak, hiszen senki sem tudott rájuk épp választ adni vagy ha igen, az akkor sem Mike lett volna.

- Tudod azért kell nekünk a fizika, - fordult hátra az előttünk lévő padból Ash vigyorogva - hogy kitudjuk számolni, hogy Mike hány m/s sebességel gurúl le  a lépcsőn - a mondandója végére már hangosan röhögött. De vicces vagy fiam... Csak mosolyni tudtam rajta.

- Ohh, igen? - hajolt át a padunk fölött Michael, hogy arca közelebb kerüljön Ash-hez - Ha már ennyire szereted a fizikát, akkor mindjárt pofon váglak,és aztán annak majd kiszámolhatod a nehézségi és a súrlódási erejét, göndörke.

- Csak nem az a bunkó akar nekem beszólni, aki elvette a banánom? - öltötte ki Ash a nyelvét a mellettem ülő fiúra. Úgy tűnik még mindig haragszik Mike-ra a banán miatt... Visszatartott nevetéssél néztem őket.

Gondolom a tanárnőnek is feltűnt egy idő után, hogy egyáltalán nem figyel rá senki sem, mert felhagyott a magyarázással és elszakítva figyelmét a tábláról, felénk fordult - Na de gyerekek, figyeljetek rám, legyetek oly' szívesek! - csapott egy kisebbet a tanári asztalra figyelem felkeltés céljából.

- Tanárnő! - emelte fel a kezét Johs - Ha haza értem el fogom mondani a szüleimnek, hogy fizika órán olyan nagy volt a feszültség, hogy amperben lehetett mérni... - és ott elszakadt a cérna. Az egész osztályból egy emberként tört fel a röhögés, és addig visítottunk, amíg a tanár el nem küldött minket haza.

Remegő térdekkel és megsokszorozódott pulzus számmal léptem ki a gimnázium kapuján. Már messziről észre vettem Luke szőke, égfelé meredező tincseit. A tenyereim izzadtak és egyre jobban izgultam, amint minél közelebb kerültem hozzá.

- Szia! - léptem elé, kisebb mosollyal az arcomon.

- Szia, Calum! - kezeivel lazán átfogta a derekam, és magához húzott egy ölelésre.
Éreztem, ahogyan az arcom felforrósodott - Nem gondoltam volna, hogy elakarsz ide jönni elém... - indultam el haza felé a járdán, miután elengedtük egymást.

- Mivel te nem kerestél engem, ezért muszáj volt nekem valamit lépnem - vigyorgott rám féloldalasan, mire a hasamban életre keltek a pillangók vagy valami ahhoz hasonló dolgok - Szabad? - vonta fel egyik szemöldökét várakozóan, miközben felfordítva felém tartotta tenyerét.

- Öhhm...ühüm - bólintottam egy aprót, majd óvatosan - mintha tűzbe nyúlkálnék - tenyeremet az övébe csúsztattam. A bőrömön elektromosság futott végig, amint ujjainkat összekulcsolta. A szívem is rakoncátlankodott egy picit, mert sokkal gyorsabban és összevissza kezdett el verni. Oké, Calum... Csak nyugi!

- Most hová is megyünk tulajdonképpen? - fordította felém arcát Luke.

- Hozzánk - vigyorodtam el. Ilyenkor még úgy sem volt otthon senki sem - Lekéne tenni a cuccomat - intettem fejemmel a hátamon lévő hátizsák felé.

- Átvegyem?

- Minek? - nevettem el magam - Tudom vinni - csóváltam meg a fejem érthetetlenül.

- És téged ne vigyelek? Itt a lova hercegnő! - torpant meg a járda közepén, majd berogyasztotta térdeit, és szólt, hogy ugorjak a hátára.

Oké...ő sem teljesen normális.

- Na mi lesz? Ugrasz már? - pillantott felém, mire muszáj volt felnevetnem...olyan kis cuki volt.

Megráztam a fejem, majd mosolyogva nyomtam az arcára egy puszit - Na gyere te paripa! Nem sokára haza érünk - ujjaimat újra összefűztem az övéivel, és húzni kezdtem magam után a nevetgélő Luke-ot.