A sötétség átka

4

Pittyegett a telefonom. Elővettem és megnéztem az SMS-t. Saci írt. Pont ahogy gondoltam. Az üzenet maga rövid volt, de beszédes:

Most fordult be a sarkon.

Mindössze ennyi és mégis minden benne volt. Fel kell készülnöm, hogy újra szembenézzek azzal a bizonyos hideg tekintettel. Talán már kitaláltátok. Hétfő délután volt. A találka napja a megálmodott ismeretlennel. Vicces, ez most totál úgy hangzik mintha ez valami romantikus dolog lenne, holott abszolúte nem az. Pénteken némi vacillálás után eldöntöttük, hogy erre a találkozóra el kell jönnöm, és most itt vagyok, a baj csak az hogy mindjárt nem leszek egyedül. A sikátor végén némi mozgást érzékletem. Újra közelít a fickó az álmomból. Hiába beszéltük meg Lucával, hogy vigyázunk magunkra meg egymásra, most úgy éreztem, ha ennek az alaknak a számítását nem tudná még ő sem keresztülhúzni. Még egyszer nem. Növekvő félelemmel vártam mi sül ki ebből a találkozóból. A fickó léptei pedig egyre közeledtek, majd megállt, pont előttem.

Befordultam a sarkon és egy hatalmas sötét vaskapuval találtam magam szemben. Sehol semmi kijárat. Hallottam magam mögött a nehéz lépteket. Végigfuttattam a pillantásom az utcán, de sehol semmi. Két oldalt sorházak, rajtuk egy- egy ajtóval. Mindet megrángattam, de zárva voltak, a vaskapu sem engedett. Ekkor pillantásom az egyik sorház ajtaja előtt felhalmozott dobozokra esett. Hirtelen elhatározással mögéjük kucorodtam, éppen eltakartak. Megpróbáltam olyan kicsire összehúzni magam amilyen kicsire csak tudtam. Hátha nem vesz észre és elmegy. Üldözőm léptei lassan, de határozottan közeledtek. Majd megállt, feltehetően az utca elején. Lélegzet visszafojtva vártam. Szinte láttam magam előtt, ahogy áll ott az utca elején, tekinget mindenfelé. Aztán újra elindult, sajnálatomra éppen befelé, az utcába. Igyekeztem még beljebb fészkelődni a dobozok közé, ahogy léptei mellettem koppantak, majd elhaladtak mellettem. Éreztem, hogy a doboz a bal könyököm alatt megbillen. Kezdtem pánikba esni, de nem veszthettem el a fejem. Igyekeztem egyensúlyban tartani az ominózus dobozt. A pasas közben szépen lassan végigsétált az utcán. Hogy menne már el! Léptei lassan távolodni kezdtek. Elmegy! - lélegeztem fel, pedig nem kellett volna.

Nem tudom mi lett volna, ha nem működik a gravitáció és nem esik le az a bizonyos doboz, de talán már nem is fontos. Már tudtam, hogy elvesztem. Egyetlen reményem a csoda maradt. Az viszont egyenlő a lehetetlennel. Illetve legyünk optimisták: majdnem egyenlő a lehetetlennel. Ugye mennyivel jobban hangzik? Mi? Hogy azt mondjátok semmivel. Hát ti sem vagytok igazi optimisták...

A hangra természetesen megfordult a pasas is, akinek mellesleg még mindig nem tudom a nevét, de már nem is akarom tudni. Egy a fontos, hogy eltűnjön. Erre viszont sajna kevés az esély. Kikászálódtam a dobozok közül, hiszen már úgyis észrevett.

- Egész ügyes, – mormogta. - de nem eléggé.

Megint elindult felém, és ezáltal ugyanott tartottunk, ahol az elején. Jól van. Ha a mindenképpen az a sorsom, hogy ez a marha kinyírjon itt, hát hajrá. – gondoltam, de azért dolgozzon meg egy kicsit még érte. Hirtelen elhatározással felpattantam és mindent beleadva elkezdtem rohanni felé. Nem számított erre, ezért reflexből félreugrott, ezáltal szabaddá tette előttem az utat. Apait anyait beleadtam a futásba, hátha... Valahol belül egy részem tisztában volt vele, hogy nincs sok esélyem, de elnyomtam. Pár méter után rá kellett jönnöm, a szerencsére most nem számíthatok. Sikerült kifognom egy újabb zsákutcát. Végem néztem körbe, és észrevettem egy kapualjat. Az utolsó pillanatban. Csak legyen kijárata!- ismételgettem magamban mint valami mantrát. Csalódnom kellett azonban, sokadszorra is. Egy elhagyott kertbe jutottam. A felém eső részen a kerítés ki volt dőlve. Néhány bokron kívül pedig csak térdig érő gyom volt benne. A másik oldalról azonban újabb házak és kertek zárták el a menekülési útvonalat. Gyorsan lebuktam egy bokor mögött és vártam. Megint bújócska.

Megállt előttem.

- Másodszor is? Igazán lehetne már benned egy kis kreativitás.

Lehajtott fejjel hirtelen a cipőm orrát kezdtem el tanulmányozni. Valóban ostobának éreztem magam. Igazán ostobának. Ezúttal én voltam a hülye liba a horrorfilmben. Nem mertem a szemébe nézni. Még egyszer nem. Jó darabig álltunk. Olyan csend uralkodott, hogy biztos voltam benne, hogy hallja a vadul kalapáló szívemet is. Végül megtörtem a hallgatást.

- Mit akar tőlem? - minden erőmmel azon voltam, hogy ne remegjen a hangom. Síri csend volt a válasz. Már azt hittem sohasem felel amikor nagyon halkan megszólalt.
- Miért kérdezel olyat, amit úgyis tudsz? -hangjában még ekkora hangerő mellett is érződött a gúny. - Gondolkozz egy kicsit. Mit is akarhatok én itt tőled, éppen tőled?- olyan megvetéssel ejtette ki a szakakat hogy egy pillanatra elhittem hogy tudnom kéne. Hogy ismernem kéne őt és tisztában lenni a nem túl jó kapcsolatunk okával, de ez lehetetlen volt. Egyszerűen lehetetlen. - Tudod már hogyan fogod nyomorba taszítani népemet a sötétségeddel? -kérdezte eszelős tekintettel. A hangereje, pedig egyre nőtt. A végén már zengett tőle az utca.

- Nem... igazán értem... – motyogtam.

- Mindenáron meg fogom védeni tőled a népemet! -hagyta figyelmen kívül a motyogásomat, miközben a táskájában kotorászott.

-Nem értem mit akar! Nem tudom kik a maga népe és bántani sem tervezem őket. -Mit hadovál ez az ember? Ez bolond! - Fogja már fel nem fogok árta...- belém szorult a szó. Előhúzott a táskájából egy kést.

- Eleget halhattam már a védőbeszédet.- mondta azzal elindult felém.
- Várjál! -már meg sem próbálom leplezni a félelmem. -Figyelj, szerintem meg tudnánk beszélni. Összekeversz valakivel. - egyre csak hátrálok. - Nem tudom ki vagy arról pedig aztán tényleg gőzöm sincs miről beszélsz. - Nem igazán hatotta meg. Egyre közelebb került. Igyekszem egyre gyorsabban hátrálni, de a szemem nem tudom és nem is merem levenni róla. Nyugalom- mondogattam magamnak- nem fogsz meghalni...- de ez teljesen feleslegesnek bizonyult. A következő pillanatban sikerült elbotlanom egy kiálló macskakőben. Megszédültem és igyekeztem megtartani az egyensúlyomat, de nem jött össze. Amint a földre kerültem tudtam, gyakorlatilag halott vagyok. Már így is csak két lépéssel volt mögöttem.

Már minden mindegy alapon belenéztem a szemébe és elöntött a düh. Nem fogok meghalni itt ebben a nyomorult sikátorban csak mert ez a barom összekevert egy másik marhával aki ki akarja irtani a nem létező népét. Na azt már nem! Nem azért rohangáltam körbe körbe, hogy aztán semmi eredménye ne legyen (nem, nem vagyok hajlandó elfogadni hogy... a körbe-körbe rohangálókkal ez szokott történni szóval kérlek fogd be kis lelki hang!) Nem lehetek én az első hulla ebben a horrorfilmben. Egyszerűen nem. Felpattantam, de olyan sebességgel, hogy magam se hittem. Azt mondják a harag rossz tanácsadó, de én akkor pont leszartam.

- Hagyjál már békén te pszichopata állat! - üvöltöttem, majd teljes erőből hozzávágtam az iskolatáskám. Még hallottam amint nem túl szép jelzőkkel ruházott fel, miközben sarkon fordultam és felhúztam a nyúlcipőt. Nem néztem merre futok. Hiba volt. A harmadik kanyar után belefutottam egy zsákutcába. Reméltem, hogy szerencsém van és nincs a nyomomban, de ez esélytelen volt. Lábdobogás hallatszott mögülem. Hátranéztem, bár pontosan tudtam ki van ott. Nem tévedtem.

Már éreztem, hogy megint én maradok alul, amikor egyszer csak megjelent egy újabb alak. A semmiből lépett elő. Szó szerint, mintha egyenesen az égből pottyant volna. Magas volt, sötétkékbe öltözött... Ennyit tudtam róla megállapítani, még a haja színét is eltakarta a fejébe húzott csuklya. Láthatóan ügyet sem vetett rám. Elhaladt mellettem vissza a sarok felé ahonnan jöttem. Egy pillanatra mindent elárasztott a fény, majd egy tompa puffanást hallottam, aztán semmi. Az alak ekkor felém fordult és olyan mélyen hajolt meg, hogy az orra gyakorlatilag a földet súrolta, majd eltűnt. Csillagokat láttam, mintha belenéztem volna a napba. Mire kipislogtam a fényt a szememből már minden olyan békésnek tűnt. Óvatosan kipillantottam az utcára is ahol az előbb még meg akartak ölni, de a pasinak nyoma veszett.