Ellenállók - 2. rész [Befejezett]

4. ISABELLE 2/2

Visszajött.

Nem is ment el soha.

Azt hittem, ha újra, utoljára láthatom, megkönnyebbülést, boldogságot, és meghatottságot fogok érezni. De most inkább dühöt érzek.

Miután elvitték Josh-t nem tudtam mozdulni. A lábam a földbe gyökerezett, a tekintetem egyre jobban homályosul el, amiért nem pislogtam. Csak meredtem magam elé, néztem ugyan azt a helyet, ahol akkor még Josh állt. Mintha még mindig ott lenne. Egyszerűen csak úgy éreztem, mintha megállna az idő. Lassú felvételben jöttek-mentek az emberek, de én egy milliméterre se mozdultam.

Lassan átpillantottam a vállam fölött és a tekintetem találkozott David-ével. Csak figyelt engem, én meg alig láttam ki a könnyfátyol alól.

- Tudtál róla? – a hangom remeget, a torkom kiszáradt. David nem válaszol, csak áll egy helyben, a teste mellett tartva a fegyverét. Mintha nem lenne meglepve, hogy a bátyja itt van, akiről mindenki azt hitte, hogy halott, és most őrizetbe vették. Miért is nem lepődik meg, mert én rohadtul megdöbbentem.

- Iz... - nyögte ki a nevem, de feltartottam a kezem, mire ő habogva elhallgatott. Lehunytam a szemem, egyszerűen nem bírtam rá nézni.

Utat törtem magamnak, vészsebesen akartam elhagyni ezt a helyet. Dühös vagyok, szomorú, csalódott és még sorolhatnám, de igazából olyan érzések kavarognak bennem, amiket nem tudok megmagyarázni. Nem tudom elég jól kifejezni a bennem lévő érzéseket. Legszívesebben oda mennék Hoffs-hoz és követelném, hogy...

Oda megyek hozzá!

A rohadt életbe! Elegem van, hogy Hoffs kedvére akartam mindig tenni. Elegem van! Nem élhetek örökké hazugságba.

Elszántan léptem ki a liftből, keresvén Hoffs-ot. Mint a mérgezett egér rohangálok jobbra-balra, fel-le, mire összetalálkozom Sutton-nel.

- Hol van Hoffs? – semmi szia, semmi heló, és most nem is érdekelt. Lehet, hogy bunkóság tőlem, de most leszarom.

- Arra! – mutatott a háta mögé egy folyósóra. Kikerültem, de ő utánam kiabált, viszont eszem ágában sem volt megállni.

- Ne most, Sutton! – még hallottam tehetetlen sóhaját mielőtt befordultam a sarkon.

Sose jártam még itt. Ugyan úgy nézett ki ez a folyosó is, mint az összes többi, de még is más volt.

Megpillantom Hoffs vállig érő haját és gyorsabbra veszem a tempóm. Vagyok, úgy fél méterre tőle mikor megszólítom. Hátra fordul, felvonva a szemöldökét én meg állom a tekintetét.

- Elegem van! – zörgés jön Hoffs háta mögül, s mikor oda sandítok, látom, hogy Josh állt fel, neki támaszkodva a cella rácsainak. – Magyarázatot akarok!

- Még is miről? – ezt úgy kérdezte, mintha tényleg nem lenne semmi mondani valója.

- Hát az eddigi életemről! – kis híján kiáltottam neki a szavakat. – Erről az egész faszságról! – meghökkent díjnyertes szóhasználatomtól és láthatólag mindenki más is, aki itt volt velünk.

- Nem adhatok ki információkat. – fordult vissza a ketrechez, én meg nem bírtam megállni, hogy a vállánál fogva vissza ne rántsam.

- Rólam van szó, az isten szerelmére! – lenézett vállát markoló kezemre, majd rám és remélni mertem, hogy eléggé látszik a düh az arcomon. Álkapcsomat összeszorítottam, szemeim kidülledtek, arcizmaim megkeményedtek.