Complicated love (5sos ff befejezett)

~20.rész~

Fél órája, hogy hazaértem a fodrásztól, és azóta is csak ülök, és nézek ki bambán a fejemből. Jonatan-nak barátnője van... Szóval akkor csak hülyített. Nem mintha annyira beleéltem volna magam abba, hogy esetleg köztünk lehet több is, de azért... Azért fura érzés volt. Kezdtem igazán megkedvelni Jonatan-t, és úgy gondoltam, vele talán újrakezdhetem, és boldog leszek... De miért is jött volna össze? Nekem, Pearly Hemmings-nek, a szerencsétlenség megtestesítőjének hogy is jöhetett volna össze valami? Hogy is gondolhattam, hogy egy ilyen jóképű srácnak nincsen barátnője? Oké, lehet hogy onnan, hogy ezt ő mondta nekem, na de miért is gondoltam, hogy igazat mondd? Az összes srác, akivel eddig randiztam, azt mondta, én vagyok nekik az egyetlen, nagyon szeretnek, soha nem csalnának meg, bla bla bla... Süket duma az egész! Inkább egyedül öregszem meg, 7 pingvinnel meg egy sárkánnyal....

A kedvemet még Hope sem tudta feldobni, mikor átjött, egy adag mekis kajával és vagy hét dvd-vel.

- Mi a baj Pezz?- kérdezte, mikor látta, hogy hozzá sem nyúltam a McChicken-hez, ami tőlem nem megszokott.

- Semmi... Nem igazán vagyok éhes.- feleltem lehangoltan, majd félretoltam a szendvicsemet. Hope olyan fejjel nézett rám, mintha nem lennék normális.

- Úristen, beteg vagy?- kérdezte elkerekedett szemekkel, majd a homlokomra tapasztotta a kezét, hogy megnézze, nem vagyok-e lázas. Nevetve elvettem a kezét a homlokomról.

- Nyugi, semmi bajom.- motyogtam halványan mosolyogva. Persze Hope-ot nem tudtam meggyőzni, így hát elmondtam neki az egész Jonatan-ügyet.

- Jaj, ne... Sajnálom.- mondta lebiggyesztett szájjal, és gyorsan magához ölelt. Jól esett, hogy törődik velem.

- Semmi gond... Nem vagyok szomorú, csak kicsit meglepett a dolog... De ne is beszéljünk erről, inkább..- nem tudtam befejezni a mondatot, mert megcsörrent a telefonom. Az asztalon heverő telefonom egyre csak rezgett, a kijelzőn pedig Jonatan neve világított.

- Vedd fel!- utasított Hope, mire én felkaptam a telefont, és felvettem.- Haló?

- Szia Pezz, mizu? Figyelj, arra gondoltam, elmehetnénk este egy kicsit sétálni. Csak mi ketten, a holdfényes éjszakában...- nevetett a vonal másik végén Jonatan. Őszintén megdöbbentett, hogy képes ilyen nyugodt átéléssel beszélgetni velem, és randira hívni, miközben a barátnője otthon ül, és azt hiszi, hogy a pasija a haverjaival x-boxozik, vagy rá gondol, vagy mittudom én... Vagy lehet, hogy az nem is a barátnője, hanem egy másik ártatlan lány, akivel játszadozik?

- Őszintén, nincs kedvem sétálni.- mondtam semleges hangon.

- Nincs? Oh, hát akkor étterembe is mehetünk...- ajánlotta fel.

- Nem, oda sincs kedvem menni.

- Hát akkor...

- Őszintén szólva, veled sehova sincs kedvem menni.- mondtam ki hirtelen. Magam is meglepődtem, hogy ilyen könnyedén kimondtam azt, ami a fejemben motoszkált.

- Tessék?- kérdezett vissza. Hangjában értetlenség csengett.

- Jól hallottad! Figyelj Jonatan, ma láttalak a barátnőddel sétálni, és őszintén meglepődtem, mert nekem azt mondtad, te "totál szingli" vagy, és én hittem is neked. De ezek után, nem is tudom mivel tudnád kimagyarázni magad.- magyaráztam. A hangom meglepően nyugodt maradt, pedig belül sík ideg voltam.

- Az... Igazából nem hazudtam, mert amikor megismertelek, még nem volt barátnőm...- védekezett. Kínosan felnevettem.

- Ja, értem. Hát kösz, nagyra értékelem. Figyelj, nem is érdekel, csak... Ne keress többet. Szia.- tettem le gyorsan, majd ledobtam a telefonom az asztalra. Hope izgatottan nézett rám.

- Na?- kérdezte.

- Ő nem hazudott nekem, mert amikor megismert, még nem volt barátnője.- mondtam nagy komolyan. Egy pillanatig Hope-al egymás szemébe néztünk, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

- Ez.. Ez komoly? Hát ez hülye.- röhögött Hope, még a könnyei is kicsordultak. 

- Hát ja. Hagyjuk ezt az idiótát, és inkább nézzünk egy filmet.- ajánlottam fel. Hope belement a dologba, így megfogtuk a kajákat, és átvittük a nappaliba. Ott aztán betettük a "Bérgyilkosék" című filmet, és azt kezdtük el nézni, miközben zabáltuk a sültkrumplit és a szendvicseket.

Még csak a film felénél tartottunk, amikor a telefonom megint csörögni kezdett. Ezúttal Luke hívott facetime-on. Leállítottuk a filmet, és felvettem.

- Szia bátyó.- köszöntem mosolyogva Luke-nak.

- Helló. Oh, szia cica.- köszönt Luke, mikor meglátta Hope-ot bekúszni a képbe. Hope mosolyogva intett szerelmének, és megkérdezte, mi újság velük.

- Minden oké, holnap lesz egy kis szabadidőnk, úgyhogy majd várost nézünk. Veletek minden oké?- kérdezte. Hope elmondta, milyen az egyetem, és elmondta azt is, hogy van egy professzor, aki félig süket, és mindig mikor találkozik vele, ráordít, hogy "Szervusz Brunnel", és Hope nem tudja, ki az a Brunnel, és miért nevezi őt így a pali.

- És veled minden oké?- nézett rám a kamerán keresztül Luke.

- Persze..- füllentettem. Úgy ítéltem meg, hogy nem kell tudnia Jonatanról. Csak felidegelné magát, és nem akarom elrontani ezzel a látszólag derűs hangulatát.

- Oké. Figy, Ash most nincs itt, de azt mondta, akar beszélni veled, és hogy ha hív, vedd fel.- magyarázta Luke.

- Öhm, oké.- válaszoltam, majd inkább átadtam Hope-nak a telefont, hogy tudjon beszélni barátjával. Addig felálltam, és átcsörtettem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. Mit akarhat Ashton? Talán bocsánatot kér? Talán van még esély rá, hogy mi ketten... Jézusom, miket gondolok. Soha nem fogunk megint összejönni, hiszen megcsalt! Hiába ő Ashton  Irwin, rá ugyanúgy haragudhatok, mint a többi srácra. Bár az igazság az, hogy nem is haragszom rá, sőt... Hiányzik. Miért van ez? Miért érzek mást nála, mint a többi srácnál? Miért reménykedem benne, hogy egyszer újra az enyém lesz, megcsókolhatom, megölelhetem, beszívhatom az illatát... Miért szeretem még mindig ennyire?

Halihó! Itt is van az új rész. Nem lett valami hosszú, de így, este nyolckor ennyit tudtam kihozni magamból. Ha tetszett, szavazzatok, és egy pár kominak is örülnék :)

Szép estét!

pearlyspenguins xx