All Hope Is Gone | Supernatural FF (HU)

Negyedik fejezet

Pár órányi töprengés után feleszméltem, hogy a múltamon már nem lehet változtatni, és ezzel a nyálas lelkizéssel csak rontok magamnak. Felültem a kanapémról, majd tapogatózva bementem a mosdóba. A nap hétágra sütött, zavarta a szemeimet. A langyos víz most különösen is jól esett, bár egy pillanatra kirázott a hideg. Miután megmosakodtam, felöltöztem és gondolkodás nélkül beültem a kocsimba. Seattlebe vettem az irányt, mert hova máshova?

A forgalom egyszerűen katasztrofális volt. Negyven percet dugóba ragadta álltam. Már összeszidtam mindenkit, amiért fogyasztják a benzinem. Egy körforgalomban hét megrakott percet álltam. Már azon a ponton voltam hogy, mint rendőr, kiszálljak a kocsimból és mindenkit megbüntessek azért, mert egyik teliberakott seattlei nem tud vezetni! Már csengett a fülem a sok dudálástól. Ahogy közeledtem a "célomhoz" (wow, alkoholista élet, odáig fajultam hogy egy kocsma a célom) kiderítettem, hogy tömegbaleset történt. Talán megint valami természetfeletti van a dologban? gondoltam magamban. Még a leghitelesebb magyarázattal rendelkező baleseteket is természetfeletti dolgok okozzák, ehhez már hozzászoktam.

 Csoda, hogy a forgalom hangzavarában feleszméltem, hogy Aerosmith megy a rádióban.

- Legalább ti - sóhajtottam, majd pötyögtetni kezdtem ujjaimmal a kormányt. Aztán már ott tartottam, hogy léggitározok és légdobozok. Őszintén, nem érdekelt hogy a körülöttem lévőek mit gondolnak. Sőt, lehúztam az ablakokat is, és kihangosítottam a rádiót.

Amikor a baleset helyszínére értem, gyorsan megfontoltam magamban: Chelsea, kocsma vagy életmentés? Kocsma, vagy életmentés? Most dönts, mert két másodperc és ráddudál az összes mögötted lévő kocsi! Az ott lévő rendőrök és ügynökök mind a bestia, nagydarab autóm nézték. Rájöttem, hogy nem éppen illik a klasszikus rock a jelenlegi helyzethez, ezért gyorsan kikapcsoltam a rádiót, majd kiszálltam a kocsimból. Megigazítottam a gesztenye színű bőrdzsekim, megköszörültem a torkom, majd a tisztek és rendőrök felé lépkedtem. Szerencsémre, valamilyen szinten hiteles és elfogadható "FBI" ruhákba öltöztem. Hihető volt, hogy egy vagyok közülük. 

Komoly arccal (mint mindig) közeledtem a balesethez. A járművek roncsai belepték az oda vezető utat. Úgy éreztem magam, mint egy szeméttelepen. Ahogy közeledtem, egyre jobban volt hallható a sok rekedt, vékony, rémült hang és sikítás. Próbáltam hanyagolni a szemkontaktust, mindig a lábam elé néztem, nehogy elessek, közben kezeimmel egyensúlyoztam. Egyszer csak két-két lábat leltem magam előtt. Fekete, fényesre csiszolt ünnepi lábbelik, sötétkék és bordó öltönyök. Ahogy felnézek, két komor arcú férfit látok magam előtt.

- Elnézést...? - ráncoltam szemöldökeimet.

- Attól tartok, hogy ettől a ponttól nem mehet tovább - szólalt meg az egyik fickó. Úgy nézett rám, mintha meg akarna ölni. Felsóhajtottam.

- FBI vagyok - mondtam, majd felmutattam az igazolványom.

- Elnézést, hölgyem - szólalt meg a másik fickó egy kedvesebb és lágyabb hangon, majd karját balra lendítve jelezte, hogy elenged. Újra megigazítottam a dzsekimet, majd tovább mentem. Úgy látszik, ezt a két tagot nem sikerült meggyőznöm, hogy egy vagyok közülük.

[Sam szemszöge]

 Dean egyenesen a lány után nézett, összeráncolt szemöldökökkel bambult.

- Mi van?- kérdeztem zsebredugott kezekkel. Igazi gentleman kinézetem lehetett: a betonon minden irányba folyt a vér, én meg mellette állok, egy nagy behemót öltönyben, zsebredugott kezekkel. 

- Te is érzed? - kérdezte Dean. - Szenteltvíz szaga van - mondta összeráncolt szemöldökökkel.

 Sziszegve, halkan elnevettem magam.