A sötétség átka

8

     Olyan boldog voltam, mint még soha. A szívem majd kiugrott a helyéről. Soha nem hittem, hogy egy ilyen üzenetnek valaha is örülni fogok, és mégis. Hajlandó velem, egyáltalán szóba állni. Szinte futva tettem meg az utat a házukig, bár mondjuk ez annak is betudható, hogy a tájékozódási képességem nincs éppen a toppon. Jó, valljuk be, még egy kör alakú szobában is a sarkot keresném. Ennek köszönhetően megtaláltam a lehető leghosszabb utat, három visszafordulással. Na, de a lényeg, hogy eljutottam, nem? Aztán megláttam a házukat, és leesett az állam. Olyan volt, mintha egy mesekönyvből vágták volna ki. Komolyan, nem tudom kik fogadták örökbe, de volt mit a levesbe aprítaniuk, az biztos. Bármelyik Disney- hercegnő elégedett lehetett volna vele. Illetve lehet, hogy mégse hiányzott belőle ugyanis az a bizonyos giccs. Nem volt kimondottan nagy, de két tornya miatt annak tűnt, amelyek a ház két oldalát díszítették. A ház falait hófehérre festették, míg a tető barnás- bordó színben pompázott. Az ablakok ugyan nem voltak félkörösek, mint a rajzfilmekben, de mégis tökéletesen illettek a helyhez. Az összhatást a kertben lévő sövény és a kövezett járda fokozta, a kovácsoltvas kerítés és kapu pedig az egész alkotás keretét képezte.

A ház csodaszép volt, mégis rossz előérzetem támadt, ahogy kinyitottam a kaput. A szívem már a torkomban dobogott, mikor felszaladtam a három lépcsőn. Megnyomtam a csengőt, de senki sem nyitott ajtót. A filmekben ez nem számítana jó előjelnek, gondoltam miközben másodszor is rátenyereltem a csengőre. Még mindig semmi. Lenyomtam a kilincset. Bent félhomály volt, és síri csend.

- Hahó! - kiabálni akartam, de hangomban nem volt erő. Semmi válasz - Van itthon valaki? - A hideg futkosott a hátamon. Semmi válasz. Beljebb mentem. Az előszoba a tágas nappaliba torkollott: egy fényes fehér szobába. A hatalmas ablakok a teraszra nyíltak. Jobb kéz felől sötétbarna szekrénysor, középen plazmatévével. Vele szemben ugyanolyan árnyalatú ülőgarnitúra. Az ablakkal szemben a falon, polcok sorakoztak, telerakva könyvekkel. Bal kéz felől pedig a nappali egybenyílt a konyhával: étkezőasztal, konyhasziget, sötét szekrénykék, mosogatógép és a többi. Az egész hely modern volt és bár látszott rajta, hogy minden egyes darabot gondosan egybeválogattak nekem most kissé ridegnek tűnt. Minden a helyén volt, sehol vízcsepp, mosatlan edény, vagy pohár, mintha egy katalógusból vágták volna ki: semmi sem utalt arra, hogy itt valaha is lakott volna valaki. Ez még a félhomálynál és a csendnél is rémisztőbb volt. Legszívesebben elfutottam volna, minél messzebbre ettől a helytől, de meg akartam találni Sacit, így erőt vettem magamon és továbbmentem. A konyha végében eldugott kis ajtót fedeztem fel. Valahogy nem illett a képbe, de az volt az egyetlen út a ház többi része felé, így kénytelen voltam lenyomni a kilincset.

Ismét félhomály, de fantasztikus! - ez volt az első gondolatom amikor megláttam a lépcsőházat. - Mégis miért épp a konyhából nyílik ide az egyetlen ajtó? -ez pedig a második. Itt a lépcsőkön kívül az égadta egy világon semmi sem volt. Fény is csak a konyha felől jutott be, meg azon az egyetlen piciny ablakon ami épp felettem volt. Mondanom sem kell: horrorisztikusan hatott. Elindultam fel a lépcsőn. Lépteim zaja, egy bomba robbanásáéval vetekedtek az élettelen csendben. Az emeleten még nagyobb volt a csend. Idáig már az utcai zajok sem jutottak el. Itt három szoba kapott helyet, két háló, és egy vendégszoba, én legalábbis annak néztem. Az egyik háló gondolom Saci "szüleihez" tartozott. Fehér fal, franciaágy egy hatalmas gardrób és éjjeliszekrények. A ház fényűzéséhez képest elég minimalista dizájn. A vendégszoba annyira jellegtelen volt, hogy figyelmet sem érdemel.

Remegő kézzel nyitottam be az utolsó szobába. Ez tartozhatott Lucához. A falakon halványkék festék, ilyesmi színűnek szoktam az üveghegyeket képzelni még gyermekként. A huzat az arcomba csapott. Egy pillanat erejéig eltűnődtem az okon, aztán megláttam szemben a nyitott balkonajtót. A vékony kékes csillogású függönyök úgy lebegtek, mintha valamiféle tündér szárnyai lennének. Becsuktam az ajtót, majd tüzetesebben megvizsgáltam mindent. Fehér, halványkék és fekete, ezek a színek domináltak a szobában. A falak azon az egyen kívül ahonnan a balkon nyílt, halványkék színt kaptak. Az ablak és a balkon kerete egy meghatározhatatlan sötét színben pompázott, ami tökéletes kontrasztban állt a szoba egyetlen hófehér falával. A bútorok: egy ágy, égszínkék takaróval letakarva, bal kéz felől, egy hatalmas gardrób vele szemben, egy éjjeliszekrény az ágy jobb oldalán, aprócska égkék olvasólámpával,egy íróasztal az ablaknál, és egy hatalmas könyvespolc, tele könyvekkel, ami az egész ágy melletti falat elfoglalta, ugyanazzal a feketés- barnás színnel voltak lekenve. A szoba egyszerre volt egy kislányé és egy felnőtté, egyszerre volt klasszikus, és modern. Olyan meghatározhatatlan stílusa volt, amelyben keveredik a komolyság és a teljes komolytalanság. Na jó, azt hiszem már nektek is elegetek van a paradoxonokból.

Minden rendezett, minden a helyén van, sehol egy széthagyott könyv, füzet, ruha, bármilyen arra utaló jel, hogy itt lakik valaki. Egyre gyanúsabb lett a hely, és még csak azt sem tudom pontosan miért. Elég idegesítő egy érzés, elhihetitek.

Hirtelen ötlettől vezérelve megcéloztam a balkonajtót is. Ahogy átléptem a küszöböt elfogott egy baljós érzés.

- Szégyen a futás, de hasznos. - motyogtam magam elé és tettem egy fél lépést hátra, de aztán eszembe jutott Saci, a barátnőm és állítólag a testvérem is, bár ezt én még nem igazán fogtam fel. Ő biztos megtenné értem, ő nem félne átlépni a küszöböt. - Nekem is bátornak kell lennem! - szorítottam ökölbe a kezem, és gyorsan, nehogy meggondoljam magam, átléptem kiléptem a balkonra. A szemem elkerekedett, és olyan hangosan koppant az állam, hogy azt a szomszédok is hallották, persze csak képletesen értve...