Megcsalva [befejezett]

∆ 8. ∆

Egy hónapja járok pszichológushoz. Anyu nem engedett ebből. Azt állítja, hogy szükségem van erre. De miért? Mert elhagytál és fáj? Azért, mert borzasztóan fáj?

Jó érzés kiönteni valakinek a szívem, nem tagadom. De a hiányodat és az általa okozott emésztő kínokat még ez sem enyhíti. Inkább fáj, hogy fel kell tépnem a sebeket. És ráadásul olyan érzés ez az egész, mintha még egy citromot is belefacsarnának. Úgy facsarnák ki, ahogy te a szívemet. Az utolsó cseppig.

Ha nem éreznék fájdalmat, megkérdezném magamtól, hogy érzek-e egyáltalán. Úgy tennék, mint mások. De a kín nem engedi, hogy elfelejtsem. Itt van, érzem, és folyton kopogtat elmém ajtaján. Hangosan ordítozik, hogy engedjem be. És én megteszem. Mert túl akarok lenni ezen.

Vajon fel tudok épülni? Képes vagyok újra egyenesbe hozni az életemet? Vagy tényleg az öngyilkosság lesz a menedékem? Esetleg magányosan, teljesen magamba roskadva fogok megöregedni, majd eltávozni erről a földi pokolról? Mert az. Nekem ez többé nem az Isten által teremtett paradicsom, ahogy régen, amikor velem voltál. Ez maga a pokol, melyet elhagyni képtelenség.

A fájdalom máglyáján égek, de nem tudok mozdulni. Félek mozdulni.

Neked mit jelentett az együtt töltött idő?

M.