Beteljesülő álmok ~1D

Huszonegyedik fejezet

Javítatlan:

A párás levegő megcsapta az arcom. Megint London fölé gyűlt a sok esőfelhő, és erősen érzékelhető volt, hogy idő kérdése, és hatalmas zuhé lesz. De igazából jelen pillanatban nem érdekelt. Végignéztem megsebzett karomon, és visszaemlékeztem a fájdalomra. Három nap telt el a bandaházas ügy óta, azóta pedig minden esemény felgyorsult. Még jobban. És, hogy hogyan kötöttem ki az utcán kisírt szemekkel, megsebzett karral, egyedül? Az egy nagyon hosszú történet.

Az egész azon a bizonyos reggelen indult, mikor anya bizonytalanul belépdelt a szobámba, és simogatni kezdte a hátamat, ezzel felkeltve a csodálatos álmaim közül, amikben Niall volt a főszereplő. Átfordultam a hátamra, és álmosan kinyitottam a szememet. De mikor megláttam anya falfehér arcát, és a riadtságot rajta, minden álmosság kirepült belőlem, és amilyen hevesen csak tudtam, felültem az ágyamban.

-Anya, mi a baj?

-Jó reggelt, kincsem- szólt selymes hangon. Viszont az a nyugodtság most talán nem érződött eléggé, ezért méginkább elbizonytalanodtam.

-Neked is, de mi történt?- estem kétségbe.

-Ne ijedj meg, de Anne...

-Igen?

-Szóval ő kórházban van, és lehet, hogy nem csak ott lesz.

-Tessék?!- ugrottam ki az ágyból- Hol? Melyik kórház?

Felkaptam magamra az első kezembe akadt ruhákat, majd smink és reggeli nélkül bepattantam a kocsiba a szülőm mellé, aki azonnal elvitt a helyszínre.

-Mit tudsz még?- kérdeztem félve.

-Miranda, majd odabent mindent elmesélnek neked. Ez nekem is sok egyenlőre- szorította egyre erősebben a kormányt.

Az út ezután feszült, néma csendben telt el. Az utolsó kanyar után szemünk elé tárult a hatalmas, fehér festékkel mázolt kórház, ami kívülről egészen nyugodtnak látszott. De természetesen egy ide jövő ember nem tud nyugodt lenni. Kiugrottam a kocsiból, anya alig bírt követni a magassarkújában. A portánál álltam csak meg egy egészen kicsi időre.

-Jó reggelt! Anne Parker merre van?- kérdeztem nagy hévvel a portástól, aki a kora reggeli kávéját iszogatta.

Kutatni kezdett az előtte álló számítógépen, majd válaszolt:

-Az intenzíven. Arra- mutogatott a háta mögé.

-Köszönöm- rohantam is tovább. A kétszárnyú ajtóhoz érve csengettem, és szerencsémre hamar kinyitották.

-Tessék?- dugta ki a fejét rajta egy nő. Azt hiszem, orvos volt.

-Anne Parkerhez jöttünk.

-Most nincs látogatási idő- mondta elutasító hangon.

-De értse meg, muszáj bemennem hozzá.

-De értse meg, nem engedhetem be, és amúgy sem érne sokat az, ha most bemenne- sóhajtotta, és rendezgetni kezdte az iratait.

-Miért?- lettem egyre idegesebb, mire anya a vállamra helyezte a kezét, próbálva engem nyugtatni.

-Mert még nem ébredt fel. Kómában van.

-MIVAN?

-Jól hallotta. És ha hagyná, dolgom lenne- nyúlt a kilincs után, de én az ajtóba raktam a lábam.

-Mit tud róla?- kérdeztem folytott hangon, előre félve a választól.

-Kincsem, ő nem az én kezeléseimet kapja, honnan tudnék róla bármit is? Csak ennyit tudok. És most, ha megbocsát- fogta meg ismét a kilincset, ezúttal sikkerrel járva, ugyanis az ajtó becsukódott az orrom előtt.