Past & Present

A szőke német

A normandiai partraszállás után már nem látott német katonákat. Régen minden este összegyűltek a közeli kocsmában, ittak és hangoskodtak, a helyiek gyűlölték őket, de Feliciano nem. Mindig nagy érdeklődéssel figyelte őket a távolból, számára nem katonák voltak, hanem turisták, akiknek a kultúráját tanulmányozta. Szívesen megkérdezte volna őket, hogy milyen híres németek vannak, de persze nem mert odamenni.

A katonák között volt egy, aki különösen felkeltette érdeklődését. Szőke haja, és kék szeme volt, a sok alkohol és a jókedvű társaság ellenére mindig csendben ült, és sörét kortyolgatta. Nem hasonlított a bátyjára, (hallotta, ahogy mondták, hogy testvérek) aki viszont messze a leghangosabb volt mindközül. Legszívesebben őket nézte a fülledt nyári éjszakákon.

De már nem figyelhette őket, most amerikaiak voltak itt helyettük, ugyanabban a kocsmában ültek, ugyanannyian, és legalább akkora ricsajjal voltak, de őket szerették a helyiek.

Tudta, hogy a németek gonoszak voltak, mondták neki, és észrevette a nyomasztó, feszült csendet, amivel a falusiak elhallgattak, akárhányszor megjelentek, látta a kivégzéseket a falu főterén. Mikor elmentek, és a német helyébe angol nyelv lépett, a kétségbeesett csend helyébe nyüzsgő élet, a világba mintha visszatértek volna a színek.

Mégis, szinte visszavárta őket. Az elején még nem tudta, mi hiányzik, miért üres a szíve, ha egyszer örülnie kéne, hogy végre elmentek.

De aztán végre rájött, a felismerés lavinaként zúdult rá, betemette, és majd megfulladt alatta, de mégis minden kitisztult, élesebben látta világát.

Az a szőke német... ő hiányzik.