Beteljesülő álmok ~1D

Huszonnegyedik fejezet

Javítatlan:

A legszörnyűbb emlékkép mégis a ma történtek voltak. Ha visszagondolok rá, rendíthetetlenül rám tör a zokogás és nem tudom levenni könnyáztatta szemeim a kezemről. Azt is megbántam, de nagyon.

Niall a karjaiban vitt haza tegnap, és egész éjjel nálunk maradt. Vártuk a hívást, de semmi nem történt. Egyre jobban pánikoltam, és délutánra már minden, de minden idegesített, amire csak ránéztem. A hülye óra, a még hülyébb telefon, a hülye számítógép, a hülye ágy, a hülye utcáról beszűrődő hülye hangok, a hülye sírás, a még hülyébb könnyek, de még... De még a hülyének nem nevezhető Niall is. Olyan szinten zavart a mozgolódása, az is, ahogy beletúrt folyton a hülye hajába, zavart, hogy ő is ideges. Egyszóval minden, de tényleg minden idegesített.

-Befejeznéd?- fordultam felé, mire értetlenül rám nézett.

-Mit is?

-Azt, hogy folyton itt mocorogsz mellettem.

-Nyugodj meg, édesem- szólt lágy hangon, és belepuszilt a hajamba.

-Istenem! Tudod, hogy nem fogok megnyugodni, akkor minek mondod?- pöccentem be még jobban, és éreztem, hogy ő is egyre szaporábban veszi a levegőt.

-Oké, mi a baj?- ült fel az ágyamon, és idegesen a hajába túrt.

-Még hogy mi a baj?- lendültem ülő helyzetbe én is- Te mégis mit szólnál ahhoz, ha egy olyan ember lenne élet halál között akiért te szinte már az életedet adnád? He? Ráadásul tegnap te is... Annyira furcsa voltál- köptem a szavakat, miközben felálltam a fekvőhelyről- És ne túrd a hajad! Idegesít.

-Ezt meg hogy érted?- fordult felém döbbentem.

-Hát úgy, hogy hagyd már békén azt az idióta szőke hajkoronád! Jó az így is, ah.

-Nem, nem az. Hogy érted azt, hogy furcsa voltam?- nézett rám komolyan. Láttam, hogy nagyon dolgozik benne az adrenalin.

-Niall, érzem, hogy valami nincs rendben- szóltam halkabban- De hát én hiszek neked, úgyhogy hagyjuk- mondtam kissé megkönnyebbülve.

Viszont ránézve ez nem volt mondható. Hirtelen feszült meg teljes testében, hirtelen látszott úgy, mintha ólomsúlyt dobtak volna a vállára, hirtelen cserepesedett ki a szája, és hirtelen szegezte a takarómra gyönyörű, kék íriszeit. Bűntudat. Látszott rajta, nekem pedig most tört elő az a nagyon mélyről jövő, leplezetlen düh.

-Hazudtál?- suttogtam magam elé kábán, összeszorított fogakkal.

-Miranda, én...

-Hazudtál?- ismételtem meg magam még egyszer, sokkal erélyesebben, mint az előbb- Válaszolj, Horan- szólítottam a vezetéknevén, ami semmiképp sem jelentett jót.

-Igen- sütötte le a szemét, bár eddig is a takarót bámulta. Mert az olyan hű de érdekes.

-Miben?- kérdeztem csalódottan, kiábrándulva. Bármelyik percben robbanhattam. Éreztem, hogy már csak a megfelelő pillanat hiányzik. Olyan volt az egész, mintha ki akarna belőlem törni egy szörny, mintha át akarná venni az irányítást felettem. A düh.

-Jackkel kapcsolatban.

-Mi a fene?!- kiáltottam- Komolyan? Komolyan nem tudtad nekem elmondani? Istenem... Hát ennyire bízol bennem? Köszönöm szépen, így tovább- tapsoltam meg gúnyosan, ráadásul még erőltetetten el is nevettem magam. Az tény, hogy nagyon dolgozott bennem is az adrenalin.

-Jézusom, Miranda- fogta a fejét- Csak hadd mondjam végig- kérte, mire keresztbe fontam magam előtt a karjaimat- Emlékszel, mikor megsértődtem, és te utánam jöttél? Valójában azért volt az egész cirkusz, mert mi régről ismertük egymást. Nem tudtam elviselni, hogy neked volt közöd hozzá, és, hogy most újból visszatért. De tudod, féltettelek. Én... Én miattad nem mondtam el tegnap sem, pedig már nagyon a nyelvemen volt. Viszont tudom, hogy neked ez sok. Most, ilyen körülmények mellett legalábbis biztosan. És sajnálom, meg minden, de...

-Niall- szakítottam félbe halkan- Nem kell magyarázkodnod. Kérlek menj el- húztam keserű mosolyra a számat.

-Nem hagylak egyedül- rázta meg a fejét, és megindult felém.

-Úristen, nem értetted amit mondtam?- feleltem flegmán, és hátrébb léptem- Menj már el!- szólaltam meg erőteljesen, ami engem is megrémített- Rád sem bírok nézni!- köptem ki azt a bántó mondatot, amit már akkor, egyből megbántam. Azonnal a szám elé kaptam a kezem, de már késő volt.

Niall nem rejtette el immár azt a színtiszta dühöt, csalódottságot. Megbántottam, és ezt ki is mutatta. Nagyon.

-Oké, tudod mit? El is megyek. Ahogy akarod- rázta meg idegesen a fejét, miközben elindult a szobám ajtaja felé, ám ott megtorpant, és visszafordult. Egyenesen a szemembe nézve mondta ki azt a mondatot, ami engem teljesen összetört- Én sem bírok rád nézni, Miranda Brown- csapta be maga mögött a nyílászárót. Nem telt bele pár másodperc, és hatalmasat csattant a bejárati ajtó is.

Már akkor tudtam, hogy hülye voltam. Összerogytam, kiterültem a földön, mint egy rongy, amit már annyiszor elhasználtak. A világ legszánalmasabb emberének éreztem magam. Fájt. Fájt minden ami az utóbbi 3 napban történt. Úgy éreztem, megbolondulok. Nem láttam kiutat, nem tudtam mit kezdeni magammal, és ami a legszörnyűbb az egészben, hogy nem is akartam. Úgy éreztem, belefulladok a könnyeimbe. Pont arra az emberre vetítettem rá minden dühömet, akit a legjobban szeretek, és aki segíteni próbált. Rázkódott a vállam, olyan szinten, hogy nem bírtam tovább. Muszáj volt megnyugodnom, ami nem ment. Aztán... Aztán bevillant az agyamba egy gondolat. Ami nem hagyott békén, bármennyire próbáltam kizárni. Csalogatott. Húzott magához. Én pedig megtettem.

Idegesen letöröltem a könnyeimet, és remegő lábakkal a konyhába caplattam. Ott kifújtam magam, és még egyszer átgondoltam. Felesleges volt, mert már annyira hívott magához, annyira csalogató látszatot keltett, hogy értelmetlen lett volna megállítanom magam. Akartam. Kihúztam a fiókot, és elővettem belőle egy konyhakést, majd csuklómat kinyújtva, fölé emeltem. A könnyeimtől homályosan láttam, de éreztem. Tudtam, hogy megtettem, mert hirtelen akkora fájdalom nyilallt belém, hogy elviselhetetlennek éreztem. Mégis jó volt. Ha nem is sokáig, de jó érzés volt, hogy átadhattam a lelki fájdalmaimat a testemnek. Végre ott fájt, ami elmúlik, és nem ott, ahol nem. Többször is végighúztam a kést az ereimen, amikből kibuggyant piros vérem, és lassan csordogált végig a karomon.

Mikor rájöttem, pontosan mit is csináltam, már késő volt. Megtettem, és kész. Csípett, fájt, de nem tudtam mit tenni ellene. Letöröltem a vért mindenhonnan, nehogy nyomot hagyjak bárhol is, aztán elmostam a kést, végül a fürdőbe mentem. Alaposabban is megnéztem immár sebes alkarom, ami vörös színekben pompázott, piros kis csíkokkal tarkítva, amik a vágások helyei voltak.

Hirtelen levegőhiányom lett. Muszáj volt elmennem jó messzire. Nem tudtam merre, és nem is érdekelt. Egyszerűen csak fogtam a kulcsom, felkaptam egy vékony dzsekit, és kisiettem az utcára, mindent magam után hagyva. Legalábbis én azt hittem. Úgy gondoltam, hogy ha elmegyek, a gondjaim itt maradnak, és csak én leszek, üresen. Ahelyett minden ott maradt a vállamon, ólomsúlyként nehezedve rá.

És most itt ülök egy üzlet hideg lépcsőjén, a sötétben, egyedül. Azt sem tudom, hogy hol vagyok, szóval valószínűleg nem találok egyhamar haza. Hurrá.