Beteljesülő álmok ~1D

Huszonhetedik fejezet

Javítatlan:

Niall az elkövetkező egy hétben végig velem volt és nálunk aludt. Támogatott és segített mindenben, valamint én is próbáltam neki. A koncert... A koncertről túl sok mindent nem is tudok mondani. Én személy szerint élveztem volna, de az orvos tökéletesen rosszul időzített. Elmondta Anne-nek a meglátásait, a lány pedig komoly letargiába zuhant. Harry először el sem akart menni az utolsó fellépésükre a szünet előtt, de a srácok dumája a rajongókról, na meg Paul fenyegetése arra késztette, hogy feltétlenül meg kell jelennie. Eleinte úgy terveztem, hogy a saját, és barátnőm tabletjén keresztül Anne is láthatja az egész koncertet. A megvalósítással se lett volna gond, csak az eddig erősnek ismert lány most talán meginogott. Nagyon. És hogyan várhatnám el tőle, hogy feldolgozza, vagyis előbb felfogja a dolgok súlyát, ha még én sem tudtam? Én, akivel nem történt ilyen. Aki mozgó végtagokkal lesheti a leges legjobb barátnőjét, amint mozdulatlan, hideg lábakkal ül a tolókocsiban. Anne az orvosával való elbeszélgetés után semmit sem akart. Nem bírta megnézni a fiúk előadását, de még csak látogatókat sem fogadott. Harryt sem, és engem sem.

Bármennyire is fájt, tudtam, hogy nem zavarhatom. Ezt neki kell megemésztenie, neki kell végiggondolnia, nem avatkozhatok bele, ha ő ezt nem szeretné. Kínlódtam egy napig, mire erre mind rájöttem, de a göndör srácnak még most sem sikeredett így, egy héttel később a szörnyű hír után. Elvonult a világ elől, mi se láttuk már vagy 4 kőkemény napja, és ha jól hallottuk, senki sem. Harry Styles nyilvánosan is megsértődött a könyörtelen világra.

Nekünk mégiscsak élnünk kellett. Azt az üzenetet hagytam Anne-nek, hogy ha mégis szüksége lenne rám, egyetlenegy hívásba telik, és ott vagyok. Amúgy is, két hét mire kiengedik a kórházból, addigra mindenkivel, mindent, mindenkinek tisztáznia kell. Tehát nagy tétlenségünkben Niall-el házakat nézegettünk, valamint már a jövő hónapban történő Hawaii-i kis kiruccanásunkat tervezgettük.

-Szerinted ez?- fordítottam a laptopom a barátom felé, aki mellettem ült, és a saját laptopjával szemezett. Lerakta maga mellé, és szorosan mellém férkőzött, átkarolta a derekam, és alaposan szemügyre vette a villát.

Olyan volt mint a többi amit néztünk eddig. Hatalmas ház, nagy telek.

-Nem rossz. Tegyük félre ezt is, és majd elmegyünk megnézni- vette újra ölébe a szürke gépét.

Már 6 ilyet találtunk, és még az oldal feléig sem értünk. A 410 luxusépületből mindössze 93-at néztünk meg, abból is csak azokat, amiket első ránézésre, valamint a szövege alapján megfelelőnek minősítettünk.

-De te úgy egészen pontosan milyet tudnál kettőnknek elképzelni?- pislantottam rá hirtelen ötlettől vezérelve.

-Hát...- gondolkodott el kicsit- Valami olyat, aminek a kinézete már eleve nem azt az átlagos gazdagoknak való hatást kelti. És szerintem nem kell túlzottan nagy, csak amekkorát használunk, és mindössze 2-3 emberből áll a személyzete. Medencét azért eltudnék képzelni, jó nagyot- túrt bele szőke hajába- És szerinted milyen az ideális lakhely kettőnknek?

-Nekem nagyon tetszene egy helyiségben a fehér-szürke-fekete összeállítás, de különben a világos, boldogságot, melegséget sugárzó színek lennének az ideálisak nekünk. A nagy medence jöhet, de hozzátennék egy hátsó kertet tele gyümölcsfával, és annyira jó lenne, ha tudnánk lovakat tartani ott helyben, a saját telkünkön, a saját házunknál. Amúgy nekem a 2 szintes jönne be a leginkább, annál magasabb nem kell. Meg hát bevallom, szerintem sem kell nagy.

Ezek után összeirkáltuk egy papírfecnire az elképzeléseket, természetesen kibővítve a szóban elhangzottakat.

Mikor meguntuk az egészet, és már csak az ágyamon fetrengtünk egymás mellet kinyúlva, engem úgy elkapott a segíthetnék, hogy jól megrángattam Niall karját, aki rögtön felfigyelt a hirtelen támadt hiperszupererőmre. Szerintem meg is ijedt kicsit.

-Jézusom Miranda, mi ütött beléd?- kérdezte megilletődve. Hangjából egyből kiolvastam az összezavarodottságot.

-Segítesz nekem, igaz?- pislogtam rá angyalian, és már nyúltam is a telefonomért, amin egyből megnyitottam a névjegyzéket, és vadul görgetni kezdtem benne lefelé.

-Miben is?- húzta össze a szemeit résnyire.

-Most végre megvalósíthatjuk a tervemet, és összehozzuk Sophiát és Liamet- pattantam fel az ágyról. Teljes mértékben úgy éreztem magam, mint egy energiabomba.

Niall összeráncolt szemöldökkel méregetett, gyanítom nem esett le neki miről beszélek. Egy ideig nem szólt semmit, végül csak megkérdezte:

-Milyen tervedet? Volt terved a bandaházas óta?- értetlenkedett. Rájöttem, hogy ezt még nem is mondtam el senkinek. Ezt a vadi új, mégis régi ötletet, ami talán minimálisan pszichopata, de mindegy.

-Pont a bandaházas terv megvalósítása napján jutott eszembe ez. Mikor kiraktuk Sophiát. Amúgy el sem hiszem, hogy pont a Perfect adott ihletet- mosolyogtam mint a vadalma- Na de nem érünk rá egész nap- nógattam.

Felvázoltam neki a nagyszerűnek hitt elméletemet. Ugyan nagyot nézett, nem értette, hogy lehetek még így is ilyen pihent agyú, de végül belement. Azonnal tárcsáztam Sophiát, ő pedig kint a nappaliban Liamet.

A srác exbarátnője mindössze 3 csörgés után felvette:

-Szia- éreztem, hogy nincs túl jó kedve, de amilyen bátor voltam, bepróbálkoztam nála.

-Szia Sophia, régen láttalak. Mi újság veled?

-Én is téged- mondta, aztán csörömpölés hallatszódott (szerintem leejtett valamit), egy bőséges szitokáradat, majd újra rám koncentrált- Valójában semmi érdekes, megvagyok, köszi. Veled mi újság?

-Nagyjából minden rendben. De figyi- tértem azonnal a lényegre, mert sietnünk kellett, hogy minden készen legyen még időben- Talizhatnánk is mondjuk....- tettem úgy mintha gondolkodnék (a hatás kedvéért)- Ráérsz este? Késő este?

Megijedtem kicsit, hogy nemet mond, vagy esetleg gyanút fog, mert ha megtudja mit tervezünk, valószínűleg menekülne. Nem csak az országból, de még a kontinensről is. Vagy talán az egész bolygóról. Ki tudja.

-Én ráérek, de miért pont akkor?- éreztem, hogy furcsállja. Mondjuk szerintem minden normális ember.

-Mert nekem akkor jó- próbáltam egy teljesen természetes hangot megütni. Imádkoztam, hogy bevegye.

És sikerült. Ma este fél tizenegykor találkozunk nálam. És Liam is akkorra jön, pontosan ide.

Beugrottunk a városba, rendeltünk egy limuzint tízre a házunk elé. De olyat ám, ami teljesen elkülöníti a vezető ülést a hátsó luxusrésztől. Úgy teljesen, hogy minimális hanghatás sem ér át. Be lehet sötétíteni, ezáltal az üvegen keresztül sem tudnak zavarni minket, pluszba még ha esetleg ütögetnék az elválasztófalat, mi meg sem érezzük elől. Pontosan ez az, ami kellett nekünk.

Bár az éjszakától én meglehetősen tartottam. Mert hogy azok ketten akármit művelhettek hátul, és mi jó ideig nem kívántuk őket elereszteni. És én tényleg elhittem azt, hogy ha egy légtérbe vannak kényszerülve olyannyira, hogy nincs menekvés, akkor csodálatos, mindenek feletti béke lesz közöttük. Aha, valószínűleg nem ismertem eléggé a mágnes két oldalát...