Beteljesülő álmok ~1D

Huszonkilencedik fejezet

Javítatlan:

Régen voltam már itt, de a ház teljes mértékben megváltozott. Ki lett szélesítve, mindenhol sokkal több hely volt, mint eddig. Egyből elöntött a sok borús gondolat. Anne már nem fog lábra állni... Valószínűleg soha. Bár, remények mindig vannak. Hatalmasat nyeltem, majd beljebb léptem Niallel a nyomomban. De akkor... De akkor ténylegesen megijedtem. Ugyanis Anne a szobaajtaja előtt feküdt, mellette a felborult kerekesszék. Valószínűleg nem vette észre, hogy megérkeztünk, mert nekünk pont háttal volt, és kezével a földet csapkodta eszeveszettül, miközben keservesen sírt. Azonnal odaguggoltam mellé és óvatosan megfogtam a vállát, mire rám emelte tekintetét. Könnyáztatta szemeiben a düh, a csalódottság, és a lemondás tükröződött szüntelen, miközben elvette a neki nyújtott zsepit, és hatalmasat fújt bele. Szomorúan bámultam mozdulatlan lábaira, amik egyre csak vékonyodtak. Amikből már kiköltözött az élet és nem maradt más, csak halott testrész, ami olyan magányos mint egy elhagyott, törött szívű ember.

Niall kapcsolt először, mert odalépett az oldalán pihenő tolószékhez, és azt felállította, majd Anne-hez fordult és a karjaiba kapta a zokogó lányt, aki elernyedt testtel hagyta, hogy becipeljék az ágyára.

-Utálom... Nagyon utálom. Gyűlölöm- suttogta a barátnőm, miután egy kicsit lenyugodott és legalább a sírást abbahagyta.

-Tudom Anne, de... Hozzá kell szoknod, mert most mást nem tehetsz. Megértelek. Fáj, de egyszerűen ez van- válaszoltam halkan, együttérzően, miközben széttártam karjaim.

Rám nézett hatalmas, mogyoróbarna íriszeivel, amikben felfedeztem még valamit. Szánalom. Kín. Szenvedés. Fájdalom.

-Nem érthetsz meg!-csattant fel dühösen- Nem vagy a bőrömben, és emiatt nem érzed át. Nem tudod milyen, ha nem mozdulnak a lábaid. Ha egyáltalán. De ha még csak nem is érzed őket... És ezzel a szarral kell mindenhova mászkálnom- csapott az ágya mellé állított kerekesszékre- De tudod...- halkította le teljesen a hangját- A legrosszabb az egészben mégis az, hogy másokra szorulok. Hogy nyomorék vagyok. Minden nap látni azokat a szánakozó tekinteteket. Mintha teljesen más ember lennék. Vagy... Mintha nem is ember lennék. Mikor megbámulnak az utcán... És... És én nem akarom mások segítségét alap dolgokban, érted? Boldogulni akarok egyedül is- túrt a hajába, aztán óvatosan rám sandított, várva valami reakciót.

Én ösztönösen Niall felé fordultam, de természetesen ilyenkor ő is lapít. Annyira fájt ezt hallani. Menthetetlenül gyűlölöm a világot, hogy pont Anne... Aki egész életében visszahúzódó, jó tanuló, csendes lány volt. És tessék, itt van. Egy rossz társaság, egy meggondolatlan tett, és máris megtörtént a baj.

-Te nem vagy nyomorék- szólaltam meg kis idő múlva- Ismerlek, Anne. Erős lány vagy. Annyira erős, hogy ezt is túléled. Irigyellek is érte, mert én gyenge vagyok. Szóval csak gondolkodj el. Lehet, van valami műtét is, és van remény arra, hogy újra lábra állj. Csak meg kell találni a megfelelő orvost. Erős leszel most is, oké?- néztem mélyen a szemébe, és megszorítottam a kezét- Bátor lány vagy. Kitartó. Kibírod- mosolyodtam el halványan.

Látszott rajta, hogy kezd belé visszatérni az élet, ám pillanatokon belül újra sebezhető ábrázatot öltött magára.

-Az az egyetlen baj...- kezdte lassan, kimérten, miközben a takaróját vizslatta- Hogy ha erős lennék, nem fogna ki rajtam egy miniatűr küszöb- vezette tekintetét a szobaajtajára, aminek az aljában tényleg ott ékeskedett az aranyszínű, egészen lapos kis csík, ami a hibás volt mindenért, ugyanis így már világossá vált, hogy bizony amiatt borult fel az egész tolókocsi.

 -Majd megtanulod azt is- biztattam vadul- Te is tudod, hogy nem lehet egyből minden tökéletes. 

 -Mozdulatlan lábakkal soha nem is lesz minden tökéletes- kontrázott azonnal.