A cseresznye illat

A legidősebb napló, október 16.

  Már megint beleolvasott a naplómba.
  Úgyhogy ez miatt, mérgemben írtam az eddig elolvasatlan oldalakra, miszerint, ha megint beleolvasna, akkor azt vagy úgy tegye, hogy ne vegyem észre - figyeljen oda a szamárfülekre, a cigarettája hamujára és az őt körüllengő alkohol és izzadságszagra - vagy a másik opció, hogy ne is olvassa el. Végül mindez hiábavaló volt, mert odajutottam, hogy meg sem várom, mielőtt ismét beleolvasna - a másik naplómba, amit nyugodtan nevezhetek publikus naplónak -, beszélek vele. Elé állok és annak ellenére, hogy én voltam az, aki évekkel ezelőtt megengedte a öccseinek, hogy olvassák a naplóját, most elveszem tőle ezt a lehetőséget.
  Azért mutattam meg nekik a naplót, még gyerekek voltak, hogy eldöntésék akarnak-e naplót írni, mint én és az anyánk.
  Zsolnuk sohasem vezetne naplót.
  Akkor még is miért olvassa a legmélyebb gondolataimat egy csipetnyi bűntudat nélkül?
  Már két éve és nekem még csak most lett elegem.
  Eleinte nem is tűnt fel, hiszen már mindhárman - Csongi kivételével, aki akkor múlt tizenhét - felnőttek voltak és évek óta fel sem hozták a napló témát. Csak egy gyerekkori mítoszként maradt meg nekik, reméltem én, de aztán egyik napról a másikra Zsolnuk egyre többször belekukkantott.
  Közben marha nagy szerencsém volt.
  Abba a naplóba nem tudtam volna leírni, ami anyuval történt. Ezért vettem el ezt a naplót, amit Csongi tizenkettedik születésnapjára vettünk. Még csak ki se volt csomagolva, mert ő kijelentette, gyermeki meggyőződésével, hogy soha nem fog naplót vezetni. Úgyhogy ebbe írok mindent, ami nem arról szól, hogy: Zsolnuk, ne olvass már el. Anyánk naplói közé rejtve tartom, de már nem tudok nyugodt lélekkel beosonni anyu áporodott illatú szobácskájába, ahol egykor még apámmal aludtak együtt és nem tudok minden nap "kutakodni" a naplói között. Tiszteletlennek érzem.
  Úgyhogy ma tényleg beszélni akartam Zsolnukkal.
  Mielőtt indultam volna munkába épp elcsíptem. Cigi lógott a szájából, dohány szag áradt a ruhájából és biztos voltam benne, hogy Kristóf bárjában töltötte a délelőttöt és ezt nem a professzorai társaságában tette.
  - Sze - köszönte félvállon, levágta magát a rozoga kanapéra és úgy kapcsolta fel a tévét, mintha arra készülne, hogy nézné.
  - Szia, Zsolnuk.
  Úgy tettem, mintha pakolásznék a táskámban. Háttal álltam neki, győzködtem magam, hogy ezer más fontosabb dologról kéne beszélnünk. Az egyetemről, a züllő barátairól, akik rossz hatással vannak rá, az anyánkról vagy arról, hogy mekkora pénzügyi problémában vagyunk még mindig.
  - Milyen volt a börtön? - félvállról kérdeztem. Zsolnukkal más módon lehetetlen kommunikálni.
  - Ja, kóser volt. Szétuntam a fejem.
  A három öcsém közül középen áll korban, de vele a legnehezebb. Valami makacsság lett rajta úrrá mióta egyetemre jár. Mintatanuló volt a gimiben - az egyedüli négyünk közül, aki valamire is viheti, ha használja az eszét. Aztán három éve elindult az egyetemre és méghozzá jogot tanul. Jogot. Ő a család egyetlen esze. Komoly munkája lehetne a jövőben. És mégis... Rá se ismerek az öcsémre.
  - Hé, Zsolnuk - szólítottam meg, ugyanis a figyelme nem sokáig maradt meg egy dolgon. Felém fordult, a hamutartóból füstgomolyag szökkent fel, ahogy elnyomta a csikket. - Emlékszel, amikor megbeszéltük, hogy nem pipálunk bent? Csongi bármikor hazajöhet Józsefékkal.
  Zsolnukot nem annyira izgatta abban a pillanatban az öccse asztmája.
  - Kocsit akarok.
  Mióta Csonginak sikerült befejeznie tavasszal a gimit, azóta ő fuvarozza az egész kőműves brigádot. Ritkán látjuk a kocsit itthon, vagy, ha itthon is van, akkor meg Csongi bütyköli. Javítja, fényesíti, mintha legalább is az a régi Impala egyszer csak jobb lenne.
  - Zsolnuk...
  - A miénk régi. Semmire se valló - vállat vont, úgy tett, mintha a kocsit akarok, a mi családunkban olyasmi lenne, amit lazán felírunk a karácsonyi kívánságlistára és a télapó majd gond nélkül elhozza. - Újat akarok.
  - Zsolnuk - kezdtem tárgyilagos mosollyal az arcomon. - Megkérhetlek, hogy ne olvasd a naplómat többet?
  Zsolnukkal szemben könnyű vitákat nyerni, mielőtt még azok egyáltalán elkezdődnének. Elég magasabbra ütni a labdát és a szervával egyenes út van a nyeréshez. Pislogott párat, arra készült fel, hogy vitatkozni fogok vele vagy hozzávágom, hogyha kocsit akar, akkor jöjjön velünk kőműveskedni és keresse meg rá a pénzt.
  Úgy tett, mint, aki azt se tudja, miről beszélek.
  - Ne tereld már a témát, bratyó - próbálta barátságosan közölni, de mosolya vicsorításra hasonlított.
  Azt akartam neki mondani, hogy még visszatérünk a témára, csak ígérje meg, hogy békével hagyja a naplómat. Hazudni akartam neki, de a sors megkímélt egy újabb kegyes hazugságtól. Még láttam, ahogy Zsolnuk vállat von, ahogy felvettem a telefont. József volt az.
  - Szia. Mi a helyzet?
  A vonal túlsó végén beszélgetésfoszlányokat hallottam és azt, ahogy valaki odébb tolja azt az ormótlan betonkeverőt. De ennek az idilliségnek gyorsan véget vetett apám hangja.
  - Csongi késik.
  - Csongi sosem... - válaszoltam azonnal, fel sem fogva, amit mondott.
  - Csongi eltűnt - pislantottam párat, ahogyan Zsolnuk korábban, amikor megvádoltam. - Nem veszi fel a telefont.
  - Ez még nem azt jelenti, hogy...
  - Csinált már valaha ilyet? - szólt bele József a telefonba. Az ő hangja sokkal több aggodalommal csengett, mint az apánké. - Nem. Soha. Még, ha csajozni is ment, akkor is megmondta, hogy kilencre otthon lesz és kibaszottul kilenc előtt-
  - József! - szólt rá az apánk szigorú hangon. - Az utánfutó még itt van és a Pista is kocsival jár. Haza tudna vinni mindannyiunkat - ezt Józsefnek mondta, nem nekem. Meg akarta nyugtatni. Valamivel. - Ed - dörmögte most felém. - Valami ötleted?
  - Semmi - nagyot nyeltem, de nem akart lemenni. - A rendőrséget nem hívhatjuk még, hát reggel még kivitt titeket meg aztán a többieket is.
  Hallottam, ahogy Zsolnuk nagyot fújtat a kanapén és kikapcsolja a tévét.
  - Biztos lerobbant azzal a rozoga...
  Csongi biztosan nem robbant le, mert mielőtt megtörténne a baj azzal a rozoga... Észreveszi és orvosolja. És Csonginál három telefon van. Három. Egyik a sajátja, azon csak a családdal és a barátokkal beszél, a második az, amiről legolcsóbban tudunk bárkit hívni és a harmadik az apánké, aki azt nem használja és mindig csak áll a kocsiban, feltöltve, várva akár a vészhelyzetet.
  József és apánk vitáztak valamin a vonal másik végén. Kezdtem ideges lenni, akaratlanul pillantottam a felhajtóra, hátha épp akkor érkezik Csongi. De még csak a szél sem fújt, hogy legalább egy levél arrébb röppenjen.
  - Legyen az - állapította meg apánk. - Hogy mi hazamegyünk, ez megoldható, és utána mi körültelefonálunk. Te meg nem eszed rajta magad, hanem nyugodtan mész dolgozni, oké?
  - Huh - ráztam meg fejem, bár ezt ő nem láthatta. - Máskor inkább ne hívj ilyen hírekkel, ha azt várod, hogy üljek ölbe tett kézzel és ne tegyek semmit.
  - Csongi meg fog kerülni - a legnyugtatóbb hangját használta és bárki elhitte, amit ezen a hangon mondott.
  - Oké... De mi van, ha-
  - Szólj Zsolnuknak, hogyha hazaérne előbb mint mi, akkor telefonálgasson.
  - Már itthon van és hallotta! - kiáltotta szem forgatva Zsolnuk a kanapéról. Nem mutatta ki ugyan, de józanabb volt a tekintete, mint eddig. Aggodott ő is.
  Én meg nehezen, de otthon hagytam őt, magamban panaszkodva munkahelyemre. A legrosszabb abban, ha az ember egy középkategóriás étteremben pincér, az az, hogy egy szabad perce sincs. A továbbiak meg a listán: Az emberek mernek panaszkodni, de borravalónak már nem látják értelmét. A kezem végig remegett, lassúbb voltam, mint valaha és úgy izzadtam végig, mint, akit egy tollal csikiztek volna öt órán keresztül. Aztán vége lett, át se öltöztem, úgy is ki kellett mosnom másnapra a ruhámat. Felkaptam a biciklim és még útközben tárcsáztam Józsefot, probálva nem törődni azzal, hogy hány üzenetet írt, mind hasonló szöveggel, egyforma csomagolásban.
  Semmi.
  Már szinte minden ismerőst körültelefonáltunk. Úgy aggódom.
  Mi van, ha világgá ment?
  Meg fogok őrülni Zsolnuktól.
  Még mindig semmi...

  - Edi? - József hangja sokkal fáradtabbnak tűnt, mint korábban.
  - Mi a helyzet?
  - Semmi. Senki se látta őt délelőtt óta. Az Isten szerelmére, hogy lehet eltéveszteni azt a kocsit! Mindenki csak azzal jön, hogy jaj, talán, lehet látta elhajtani... Felbasznak.
  - Nyugodj meg, Józsi. Ez nem fog segíteni. Csongi meg fog kerülni, rendben? - próbáltam én is megnyugtatóan beszélni, mint az apánk és, mint a bátyja, de ez nem volt olyan sikeres, mint arra számítottam.
  - Mi van, ha világgá ment?
  - Akkor is rendben van. Akkor sem esett semmi baja, ha világgá ment. Csak nyugodj meg.
  Nem figyelt rám, valamit mondott neki Zsolnuk, aztán az apánk hangját is hallottam. Végül József már vidám hangon szólt a telefonba.
  - Megkerült, hogy csessze meg!
  - Hazament? - kérdeztem azonnal.
  - Nem...
  - A kis pöcsfej Máté szerelőjében volt mindvégig! - hallatszott Zsolnuk hangján, hogy valójában ő is örült a hírnek.
  Már az utcánkban voltam. Fékeztem. Megfordítottam a biciklit.
  - Elmegyek elé. Érte. Akármi.
  Mert én még nem könnyebbültem meg. A legkevésbé sem.
  - Jaj, de megcsupálom, ha hazahozod! - közölte József nevetve.
Máté szerelője a külvárosban van egy lepukkantabb helyen, mint az, ahol élünk. Fél óra biciklivel az út, amit én fele annyi alatt megtettem. Már ledöntöttem a biciklimet, amikor a parkoló légvégeben, ahova még a világításnak se volt kedve elvilágítani, észrevettem a kocsit. Úgyhogy felvettem a biciklit és áldottam az eget, hogy kivételesen nem volt tele mindenféle kellékkel az utánfutó. Nem szívesen mentem volna a kocsival haza, de tudtam, hogy jobb kedvre derítené Csongit, ha hazavihetne.
  A parkolóhoz képest Máté szerelője úgy ki volt világítva, mintha a nap a legerősebb fényével sütné. Már régóta nem voltam bent. Tulajdonképpen régen sem bent voltunk, hanem a sötét parkoló végében jöttünk össze, késő este, egy rakás tűz felett és kizárólag sört ittunk. De ez már több mint három éve volt.
  Máté egy kocsi alól gurult ki, olajos ruhában, olajos kezekkel és a szakálla meg kezdett úgy kinézni, mint egy elhagyatott madárfészek.
  - Mielőtt még leharapod a fejem - kezdte felpattanva a földről, mintha nem is hatvan felett lenne. - Azt kamuzta, tudtok róla, hogy itt van - vállat vont, az emelőkarhoz nyúlt, ami nyikorogva, olajszagot árasztva magából felemelte a kocsit az öcsém alól.
  - Csongi!
  Csongi nem lepődött meg, hogy ott voltam, számított rám. Mosolyában szégyen bujkált.
  - Szia - felült, kimászott a kocsi alól és sután átölelt, mintha tudná, hogy erre volna szükségem. Nem is volt időm visszaölelni, olyan gyorsan elengedett. - Nem akarlak beolajozni.
  - Ó, semmi baj - morogtam felé. - Aggódtunk érted.
  Az öcsém helyett Máté válaszolt.
  - Most meg haragudhattok. Vagy, ha nem ti, akkor én. Így lehetetlen, hogy az inasom legyél, Csongi.
  - A micsodád? - esett le az állam. Tekintetem kettejük között kapkodtam. Ám mielőtt bármelyikük megszólalt volna egy motor zúgott fel a hatalmas terem másik oldalában. Rozoga kocsik takarták el és mire felpipiskedtem volna, hogy tekintetem megkeresse a hangforráshoz társuló képet, az abbamaradt.
  - Bocsika! - kiáltotta egy női hang, mire Csongi és Máté összenézve nevetett.
  Aztán persze összevesztünk.