Segítség, beleszerettem egy sztárba! ~SZÜNETEL~

7.rész

Még mindig zokogtam, úgy ölelt magához Luke. Szorításából éreztem, hogy eléggé feszült ő is. Még csak élvezni sem tudtam a helyzetet, hogy éppen megölelt életem szerelme. Aztán Vic megköszörülte a torkát egy idő után.

- Asszem megnézem, hogy itt maradt-e az a nyomorult. Ha nem, akkor bezárnám... - rágta a szája szélét, mire a kezébe dobtam a kulcsokat, majd visszabújtam Luke védelmező karjai közé. Komolyan mondom, hogy nagyon nyugtató volt ott lennem, mintha semmi sem lenne rossz. Csak jó, semmi más.

- Szerintem megyünk mi is, segítünk aztán lépünk... de gondolom Luke most nem jön. - szólt most James. Éreztem, hogy Luke megrázza gyengéden a fejét.

Egy rövid kis idő után hallottam, hogy becsukják az ajtót. Utána hosszú csend kerekedett.

- Nem akarlak elveszíteni titeket. - szóltam, mire szorosabban magához ölelt, közben simogatta a hajamat.

- Nem fogsz, hidd el. Itt leszünk veled. - suttogta, mire picit megnyugodtam. - Veled minden rossz történik?

- Ez az én szerencsém... - nevettem fel halkan, mire ős is felkuncogott.

- Örülök, hogy hallak nevetni. - sóhajtotta, mire elpirultam. Szerencse, hogy nem látja az arcom. - Elmeséled a történetet?

- Erickel? Hát, vele két és fél évig jártunk. Ő volt az első igazi fiúm, sőt, bármilyen. Nagyon boldog voltam vele, és úgy éreztem, ő is velem.

- És volt valami... - kérdezte halkan, mire elvörösödtem.

- Mi? Dehogy! Én úgy vagyok vele, hogy házasság előtt semmiképpen!

- Értem. - nevetett fel, mire fojtattam.

- Aztán egy eléggé ciki történet, hogy miért szakítottunk... pontosabban szakított... - próbáltam terelni, de nem ment. Kíváncsi volt, és nem adta könnyen fel.

- Elmeséled?

- Á, érdektelen. - húztam az agyát, mire felnevetett.

- Elmeséled? - ismételte, mire megint nevetnem kellett.

- Lényegtelen. Semmi különös.

- Tudod mit? Elmeséled, vagy soha el nem engedlek! - mondta, mire kívülről nevettem, belülről vágytam rá, hogy ne is engedjen többé el.

- Enned azért majd fog kelleni, meg úgy is elzsibbadsz.

- Soha nem tudhatod, hogy milyen jó a tűrőképességem. - nevetett. Próbálkoztam kiszabadulni ölelő karjai közül, ám eléggé sikertelenül, így jóízűen kinevetett.

- Oké, oké. Elmondom. Nálunk volt, ő az ágyamon, én a földön rátámaszkodtam az ágyra. - mondtam, mire elkerekedett a szeme. - Rózsaszín felhő volt...

- Értem. Ezt azért mégis észrevehetted volna, hogy ez minimum fordítva kéne lennie. Ő a földön, te az ágyon. Mondjuk.

- Szóval épp zenét hallgattunk, természetesen titeket, aztán azt szúrta elvileg ki, hogy másképp nézek, amikor te énekelsz benne...

- Máshogy? - röhögött fel kíváncsian. Megértem, én is így reagáltam az elején.

- "Szerelmesen" - rajzoltam idézőjelet a levegőbe. - Először még viccesnek tartottam, ő is csak viccelt. Néha-néha odaszólt nekem, hogy azért sem hagy egyedül, mert a végén még elszökök hozzád... Végül egyre hevesebb vitatkozások folytak ki ebből az egy dologból. Aztán ott tartottunk, hogy ha már egy sztártól elolvadok, miért ne olvadnék el bárki mástól?