A cseresznye illat

A legidősebb napló, október 16.

  Elsőre nem tudtam, hogy közelítsem meg a dolgot. Örültem, hogy Csongi megkerült. Aztán persze meghallottam, azt hogy inas. Hát ezért van úgy öltözve, ezért teszi vissza a szerszámokat úgy, mint, aki otthon érezné magát. Nem értettem Csongit. Még is miért akarna inas lenni? Miért pont Máté lepukkant szerelőjében? Miért tenné ezt, amikor az egész élet előtte áll?
  - Csongi...
  - Á-á - Máté felemelte a kezét, benne a vasszékével, amit már szinte el is felejtettem olyan rég láttam. - Én kiülök rágyújtani. Ti meg... Hát, ja, beszéljétek meg.
  Tűkön ülve vártam, hogy kimenjen.
  - Még is mi a francért tetted ezt? Aggódtunk miattad, ugye tudod?
  - Persze - esküszöm azt láttam, hogy a szemét forgatta. Hát, nem hiszem el! - El tudom képzelni mennyire.
  - Egész délután kerestek apáék! Mindenkit felzargattak, bejárták az egész környéket és te meg... Miért nem szóltál? Egyáltalán mit csinálsz itt?
  Láttam, hogy vívódott. Ahogyan Józsi is, ő is a csendesség híve. Csak annyi különbséggel, hogy József általában csak akkor beszél, ha tudja, hogy az, amit mond fontos és megfontolt. Csongi még túl fiatal az ilyesmihez.
  - Még is mit gondolsz, miért a lófaszért nem szóltam? Hát, biztos, hogy nem azért mert ti természetesen, nagyon okos felnőttek, azonnal belenyugodtatok volna és támogattatok volna valamiben! Hát, nem ezért!
  Az öklét összeszorítva tartotta, de pár másodperc elég volt ahhoz, hogy meggondolja. A földhöz vágta a kötényt, amit eddig viselt. Aztán megbánva felvette és az egyik székre akasztotta.
  - Miért nem hagytok egyszer élni? Nem fair, hogy bazdmeg, csak azzal tudtok foglalkozni, hogy nektek mennyi munkátok meg mennyi felelősségetek van. Meg csak azzal, hogy én vagyok a legfiatalabb és, akkor hagyjuk hadd játsszon, majd meglesz...
  Sosem hallottam még őt ennyit beszélni. Új volt tőle és láttam rajta, hogy tényleg fontos neki az, amit mond. Megesett rajta a szívem. De vajon kimutattam a dühöm miatt? Ó, dehogy. Lehordtam. Olyan szavakkal, amikkel nem kellett volna. És ő olyan szavakat mondott vissza, amiket szintén nem kellett volna.
  - Bárcsak te lennél most anya helyén!
  Nem mertem megszólalni. Azt hiszem erre mondják azt, hogy földbegyökerezett a lábam. Csak álltam, pislogtam, néztem, ahogy a düh kifutott az öcsém arcából. Kipirult. Megbánta, amit mondott, de már tudta, hogy késő. Le kellett ülnöm az egyik székre, de ahogy leültem azonnal fel is keltem. A csüngő kocsira néztem és a hányinger kerülgetett. Forgott velem az egész műhely, de mire kiértem, hogy levegők szívjak tüdőmbe, Csongi már rohant a kocsihoz. Nem tudtam megállítani. A parkoló hátsó részéről egyszerűen kihajtott a főútra és már zúgatta is az Impalát.
  Nem lesz semmi baja, nyugtattam magamat, majd leültem a hűvös betonra. Naplemente volt, csakhogy épp a hátam mögött, amit nem láthattam, helyette a szürke, csúf ég nézett vissza rám.
  Kell egy pár perc, hogy összeszedjem magamat.
  Még az első se telt el, mire megzavart.
  - Szép kis jelenet, bár szerintem egyikőtöknek se volt szüksége rá - a bocsika hang tulajdonosa volt az. Hatalmas motort tolt ki maga mellett. Kérdés nélkül mellém ült.
Odébb húzódtam.
- Nem hiszem, hogy egyikünk is visszajön ide.
A lány mosolygott. Még is mi a frászt mosolyog a másik szenvedésén?
- Az öcsédnek nem mondtam, de Máté folyton rólatok beszél, meg, hogy régen mennyit összejártatok. Ezt nem kéne annyiban hagynotok. Főként nem, hogy az öcsédnek ez egy hatalmas lehetőség.
Nem tudtam megállni, hogy ne forgassam a szemem.
- Ja...
Nem akartam többet mondani. Semmi kedvem nem volt beszélgetni vele. Sőt, ami azt illette, idegesített.
- Nincs valami jobb dolgod?
- Vó! - felnevetett. Úgy, hogy az már bántotta a fülem. - Illik lerázni valakit, aki segíteni akar?
- Nincs szükségem segítségre.
- Nem vagy olyan állapotban, hogy eldöntsd.
- Mert te igen? - szúrós tekintettel fordultam felé. - Szeretnék magam lenni, úgyhogy... Lekophatnál.
- Vó! - nevetett fel megint. A szemem forgattam. - Micsoda ellenszenv egy olyannal szemben, aki haza akar vinni.
- Ó, semmi szükségem nekem... - elhallgattam. Az utánfutó. A bicikli. Jaj, basszameg! - Én biztos, hogy nem ülök fel arra.
Ha Máté annyit mesélt rólunk, amennyit állítja, akkor tud a balesetről is. Akkor meg hogy van képe, felajánlani ilyesmit?
- Nem fog megenni - magyarázta olyan mosollyal az arcán, ami ellen bármit elkövettem volna. - Utaztál már egyáltalán motorral?
- Nem. Utálom őket.
- Vó, azta! - tapsolt, mint, akinek az egész egy nagy komédia lenne. - Amikor az öcsém tizennégyvolt és nem feküdt még le senkivel, akkor pont ezt mondta a barátainak. Azért mert nem-
- Nem vagyok kíváncsi az öcsédre - a legszúrósabb tekintetemet vettem elő. Ez se hervasztotta le a mosolyát. Frusztráltabb lettem, mint, amikor meghallottam az inas szót.
- Én meg a tiédre igen, ha már te őrá se vagy kíváncsi.
- Mi az, hogy nem vagyok rá kíváncsi? Jót akarok neki!
- Jót? - felhorkantott. - Ha egy gyerektől elveszed a játékát, még megbocsájtható. Talál másikat. De, ha egy embertől elveszed azt, ami az övé... Á-á - a fejét rázta. Próbáltam értelmezni, amit mondott. - Akkor kurvára nem leszünk jóba. Amúgy, Andrea vagyok és a barátaim Andinak hívnak - kezét nyújtotta felém, mire fintort vágtam.
- Nem kérdeztem.
Seggfejnek éreztem magam, de valahogy nem tudtam tenni ellene. Annyira dühített, hogy a Csongival való ügyeinkbe avatkozott, amihez semmi köze nem lett volna, hogy egyszerűen úgy éreztem megőrülök a dühtől, ha nem kel fel onnan két percen belül és hajt el azzal a hülye motorjával. Nem is két perc. Fél másodperc. Ettől tovább nem bírom.
- Nincs szükségem arra, hogy megkérdezd - felelte büszkén.
Büszkén.
Mélyen szívtam be a levegőt.
Mosolygott.
Számoltam a másodperceket, de nem mozdult.
Úgyhogy felkeltem inkább én. Amúgy is bocsánatkéréssel tartoztam Máténak.
- Ezt az ötletet nem támogatom.
- Ki... - elhallgattam. Nem kötelez semmi sem arra, hogy beszélgessek vele.
Mire az épület naplementés oldalá értem, sikerült lenyugodnom, viszont Máté dühös tekintete arról árulkodott, hogy a lehető legrosszabbkor kopogtatok a lehető legrosszabb ajtón.