Szólj, ha szeretsz!

Özvegyek

Egy szép napos vasárnap délelőtt annyira kifogyok az ételből, hogy muszáj vagyok elmenni a piacra. Képtelen vagyok hosszú távra bevásárolni magamnak. És ha már ott vagyok a piacon, elmegyek a közeli iskolához is. Maga az épület egyáltalán nem tűnik iskolának, beleolvad a többi építménybe a sötétbarna színével. Igazából nem is az iskola érdekel, hanem a kifüggesztett papír, amin a jelentkezők nevei vannak felsorolva. A verseny résztvevői, amin saját magam is indulni fogok. Eddig tíz nap intenzív gyakorláson vagyok túl, és elkezdtem reménykedni, hogy talán mégiscsak lehet valamennyi esélyem. A többiek nevét elnézve rajtam kívül csak férfiak vannak, még mindig. Utoljára néhány napja ellenőriztem. Azóta nem sok új név került fel, ha jól nézem pontosan kettő. Bard azt mondja, egyáltalán ne ijedjek meg attól, hogy csak férfiak vannak, mert közel sem biztos, hogy annyira ügyesek, sőt talán pont én lehetek a meglepetés. Az az ember, akire senki nem számít, hogy valamire is viheti. Az elejétől elkezdem mormolni a neveket, lassan megjegyzem mindegyiküket, annyiszor végig olvasom. Megpróbálom elképzelni, hogy nézhetnek ki, és az ügyességüket is megjósolom név alapján. A harmadik név például nagyon nem szimpatikus. Nagy, ijesztő embernek képzelem el, akiben annyi erő lehet, hogy nem esik nehezére semmilyen harci eszközzel való bánás. Persze egyelőre nem tudom, hogy valóban így van-e. Egyikőjüket sem ismerem név alapján.

− Bátor vagy, hogy kiállsz ennyi férfi ellen – szólal meg mögöttem egy kissé nyálas női hang. Nem ismerem fel csak akkor, amikor megpördülök és meglátom a szögletes arcát és a fontoskodó tekintetét. Tanya, azt hiszem. Híresnek mondható a faluban, de nem a jó híréről. Lefekszik férfiakkal pénzért, legalábbis ezt a pletykát hallottam róla a piacon. Már a kinézete is erről árulkodhat. Hatalmas mellei vannak, amik majd kibuggyannak a ruhájából, még én is zavarba jövök, ahogy rá nézek. Lehet akármilyen hideg, sálat soha nem hord, legalábbis ahányszor láttam, soha nem volt rajta. A telt ajkai vörösre vannak kimázolva, és a fekete festék a szeme alatt mintha kissé el lenne kenődve. Mindig mosolyog, vagy nevet, de úgy, hogy az ember megirigyli az állandó jókedvét. Persze nem akarok negatívan hozzáállni. Az nem lenne túl igazságos, és tulajdonképpen én csak pletykákat hallottam, lehet, hogy nem is igazak.
− Köszönöm – felelem −, ha bóknak szántad – teszem hozzá elbizonytalanodva. Erre ő élesen felnevet, cseng tőle az egész utca. Észrevétlenül körbepillantok.
− Persze, hogy annak szántam, édesem. Egy igazi bájos teremtés vagy. – Megsimogatja az arcom. Ettől kislánynak érzem magam. Ráncolom a szemöldököm, és azon töröm a fejem, hogy mit is mondhatnék neki.
− Bardnak sikerült már megrontania? – Ettől a kérdéstől viszont tátva marad a szám. Nem is érdekel már az előbbi simogatás.
− Mi? – Zavaromban csak nevetni tudok.
− Nekem nem kell tagadnod. Minden reggel látlak titeket elhajózni – cinkosan kacsint egyet. Jézus Máriám. Nem is hiszem el, hogy ezt kérdezte. Ő most tényleg arra célozgat, hogy mi azért járunk az erdőbe, hogy...
− Én csak gyakorlok. Az erdőben. – A hátamhoz mutatok a papírra –, a versenyre... tudod?! – Valamiért hebegek-habogok össze-vissza. Isten ments, hogy azt higgyék az emberek, amire az előbb célozgatott.
− Aha, értem – elmosolyodik, látom rajta, hogy nem hisz nekem – akkor miért jöttél ennyire zavarba? – Erre a kérdésére se számítok.
− Nem jöttem zavarba – tagadok védekezően, talán túl élesen is. Újra elneveti magát. Zavar. Zavar, hogy állandóan nevet. Közelebb lép hozzám.
− Szóval tetszik neked, ugye? – dörmögi a fülembe. Ez a nő biztosan tud valamit. Vagy csak ennyire nyilvánvaló volt a reakcióm?! A haja egy pillanatra megcsiklandozza az arcom. Érdes illata van, de nem tudok rájönni, mi lehet az.
− Nem tudom, miért beszélgetek én erről egy idegennel – mondom, inkább magamnak, mint neki. Menekülni akarok, de egyelőre nem mozdulok. Ő egyébként is elállja az utat.
− Semmi baj – sóhajtja tudálékosan −, Bard egy igazi álomférfi. Minden nőnek tetszik. Még akkor is tetszene, ha nem lenne ennyire figyelmes – mondja, mire nekem minden egyes szavától még nagyobb vörösségbe borul az arcom. Nem is gondoltam még a többi nőre, soha nem mérlegeltem, hogy tulajdonképpen mennyi vetélytársam is van. Nem jól érzem magam ettől az információtól. Eltörpülök az ilyen nők mellett, mint Tanya. Mindig azt gondoltam, hogy velem tölti el a legtöbb időt, de az eszembe se jutott, hogy míg dolgozik, vagy árut szállít, mennyi nővel találkozhat, akik szintúgy epekednek utána.

− Azt hiszem, haza kell mennem – hebegem újra. Elbizonytalanodok. Bár ne is jöttem volna erre.
− Jól van édesem. Elkísérlek egy darabig – ajánlja fel, vagyis inkább közli velem. Meg sem próbálom visszatartani, úgysem tudnám lerázni −, és egyébként Bard jó az ágyban – közli velem, csak úgy, mint mellékesen. Megszaporázom a lépteimet. Egyetlen szó jut eszembe erről a nőről, az pedig az idegesítő. Nem vagyok hozzászokva, hogy akárkivel ilyen személyes dolgokról csevegjek.
− Tanya vagy, ugye? – kérdezem, csak hogy kicsit másról is beszéljünk, már ha a nyomomban lohol.
− Igen − vágja rá. Talán meglepődik, hogy tudom a nevét. Nem, mégsem. Teljesen természetesnek veszi az arcából ítélve. – Te pedig?
− Liz.
− Szép név – jegyzi meg kedvesen. Nem tudom eldönteni, hogy most gúnyolódik velem, vagy tényleg csak kedves akar lenni.
− Köszönöm... azt hiszem. – Újra mosolyra húzódik a szája, vagyis úgy is mondhatnám, hogy le sem olvad az arcáról a mosoly. Kíváncsi lennék, hogy tud állandóan ilyen boldog lenni.

Oldalra fordítom a fejem, és alaposan szemügyre veszem. Majd egy fejjel nagyobb nálam, és olyan nőiesen képes lépkedni, hogy megirigylem tőle. Az állát kissé felemeli, és egyenesen maga elé mered. Néha hátradobja göndör haját, de az ugyanoda esik vissza. Ettől tűnik olyan magabiztosnak. A vállát pedig úgy kihúzza, hogy a mellei sokkal nagyobbnak tűnnek tőle. Önkéntelenül is kihúzom magam.
− Kivel laksz, Liz? – kérdezi fecsegős hangnemben, amikor túl hosszúra nyúlik a csend kettőnk között. Megpróbálok nem törődni azzal, hogy minden férfi, aki elhalad mellettünk, szégyentelenül megbámulja őt.
− Egyedül. – A karomra csúsztatom a nehezebbik kosaramat.
− Oh, ne haragudj. Add ide ezt. – Elveszi a kosarat. Meglep az udvariasságával.
− Nem szükséges – mondom, de ő nem tágít. Kimarja kezemből a kosarat.
− Ahhoz képest, hogy egyedül laksz, igen sok dologgal cipekedsz – jegyzi meg, mellesleg. Természetesen nem fogom vele megosztani, hogy vettem néhány anyagot Beth-nek is, amivel az egyik kosár már félig megtelt.
− Nagy evő vagyok – felelem végül –, és te kivel élsz? – kérdezem vissza pusztán jó indulatból. Cseppet sem érdekel, hogy valójában kivel él. Kedélyesen nyugtázom, hogy sokkal könnyebb egy kosarat cipelni, viszont kicsit zavar, hogy pont nála van a nehezebbik.
− Oh, egyedül. A férjem néhány éve elhunyt – feleli kevesebb jókedvvel a hangjában. Meglepődve nézek fel rá. Micsoda egybeesés.
− Az én férjem is meghalt, lassan két éve – jelentem ki, mire ő is rám néz. Nagy sötétbarna szemei vannak, így közelebbről látom csak igazán. Szépek, csak nem értem minek oda az a fekete festék. Ettől olyan ápolatlannak hat az arca.

− Te férjnél voltál? – Annyira meglepődik, hogy ezt már némileg sértőnek gondolom.
− Igen – felelem büszkén. Talán most tudatosul benne, hogy nem is vagyok kislány. − De akkor még nem itt éltünk. Amikor meghalt ide jöttem az édesanyámhoz, aki nem sokkal később szintén meghalt – magyarázom neki, látom az arcán, hogy tudja, kiről beszélek.
− Ismerted őt? – kérdezem örömködve. − Margaretnek hívták.
− Igen persze. Ismertem őt – feleli révetegen −, igen derekas asszony volt – jegyzi meg, és felvonja a szemöldökét. Nem igazán tudom, hogy ez mit jelent.
− Nem nagyon bírt elviselni engem – jegyzi meg, de nem dühösen. Mosolyog, és talán néhány emlék is felrémlett róla. Igen, teljesen el tudom hinni, hogy az édesanyám már csak a munkájából kifolyólag sem szerethette őt.

− A te férjed hogyan halt meg? – kérdezem, és remélem, hogy ezzel nem tapintottam kényes pontra. Nem mindenki szeret beszélni a halott szeretteiről, nekem ellenben ez soha nem okozott gondot.
− Betegség vitte el – feleli gyorsan, majd habozik néhány másodpercig –, senki nem tudta meggyógyítani.
Szomorúnak kellene lennie, de nem igazán látom ennek jelét az arcán, helyette inkább tárgyilagossá válik.
− Hát a tiéd?
− Egy csatában esett el – közlöm tömören.
− Szeretted őt igaz? – kérdezi még mindig komolyan.
− Hát persze – vágom rá. Ez teljesen természetes.
− Én nem igazán az enyémet – kezdi összeráncolt szemöldökkel −, egy őrült és veszedelmes ember volt. Nem mindenkinek merem ezt elmondani. – Pillanatra megáll, és közelebb húzódik hozzám. Megrökönyödve hallgatom.
− Sokszor féltem tőle, és kicsit örültem, amikor megszabadultam tőle. – Végül már annyira lehalkul, hogy erősen kell fülelnem, hogy halljam. Persze megértem, nem örülne, ha ezt akárki megtudná, mert sok ember elítélné. Elszörnyedve bámulok magam elé. Nem értem miért mondja ezt el nekem, amikor alig néhány perce ismerjük egymást. Kényelmetlenül érzem magam, persze sajnálom is, teljes szívemből. Soha senkinek nem kívánnék rossz férjet. Csendben lépkedünk, nekem kellene mondanom valamit, de nem tudok megszólalni. Ugyanakkor az őszinteségétől, úgy érzem, hogy én is lehetek vele az.

− Igazából – szólalok meg nagy sokára −, nem voltam szerelmes a férjembe, csak szerettem őt, úgy ahogy ő is engem, de nem szerelemből. Az anyám hozzáadott, amikor még tizenhat sem voltam. Igaz ő soha nem bántott, mindig jó volt hozzám. – Kicsit megbánom, hogy ez is kicsúszik a számon. Az én problémám persze teljesen eltörpül az övé mellett, de mégis megértően bólogat.
− Tudod, hogy megcsalt téged?! – Egyáltalán nem erre a reakcióra számítok. Nem is értem miért mondja ezt, amikor nem is ismerte.
− Mi? Dehogy is. Szó sincs ilyesmiről – védem meg a férjem gondolkozás nélkül.
− Honnan tudod, hogy nem volt szerelmes beléd? – kérdezi ugyanolyan velőtrázó nyugodtsággal, mint az előbb. Kezd bennem felmenni a pumpa.
− Mert mondta – vágom rá hevesebben, mint ahogy akarom. Felvont szemöldökkel, kérdőn néz le rám. Megadóan sóhajtok.
− Jó – tárom szét a karom, amennyire a kosár engedi −, egyik nap leültünk és bevallotta, hogy nem szerelmes belém, de tisztel engem és nem akar elhagyni. Én meg megkönnyebbültem és elmondtam neki, hogy hasonlóan érzek – magyarázom igen nagy léptekben. Persze, ahogy valóban történt az sokkal nyomasztóbb volt.
− Drágám, megcsalt. Ez kis híján felhívás keringőre – harsogja, miközben kezeivel vadul mutogat, mintha így bele tudná verni a fejembe. Szinte összerezzenek heves reagálásától.
− Tessék? Milyen keringő? – Felét sem értem annak, amit beszél.
− Mondta valaha, hogy nem fog neked hazudni? – ingatja a fejét. Ez meg milyen kérdés már? Ideges vagyok, és legszívesebben megállnék, mert a kosár nyomja a karom, de inkább nem teszem.
− Nem. Így nem mondta – ismerem be.
− Milyen gyakran bújtatok ágyba? – Ez a kérdése most már tényleg felháborít. Mit képzel, hogy ilyeneket kérdez?! Nem fogom vele megosztani életem minden egyes mozzanatát. Makacsul hallgatok, és nem foglalkozom vele, hogy várakozóan kémleli az arcomat.
− Jó. Prűd kisasszony. – Hátra dobja bodros haját. – Hetente egyszer csináltátok... vagy havonta egyszer? – kérdezi. Elgondolkozom egy pillanatra.
− Inkább havonta egyszer – vallom be, de minek is beszélek?! Nem akartam neki ilyeneket elmondani, most teljesen úgy érzem, hogy elárultam a férjem. Forgatja a szemét és újra elindul. Szinte észre sem vettem, hogy megálltunk. Próbálom magamban eltemetni azt az érzést, ami azt sugallja, hogy igazat beszél. Kezdek neki hinni? Nem. Nem lehet. Nem tehetem ezt meg.
− Honnan tudnád te ezt? – szegezem neki a kérdést mégis. A kíváncsiságot nem tudom magamban legyűrni, pedig tudom, hogy most kellene berekeszteni ezt a beszélgetést.
− Hidd el, értek a férfiakhoz – horkan fel. Igen persze, tényleg. Újra a pletykára gondolok, ami talán nem is csak pletyka. Viszont attól, mert ágyba bújik férfiakkal, nem feltétlenül kell ismernie a szokásaikat, hiszen csak egy éjszakára foglalkozik velük. Kezdek összezavarodni a munkájával kapcsolatban. Ugyanúgy meg kellene kérdeznem, ahogy ő kérdezget engem mindenféle szégyenérzet nélkül.
− Szóval azt mondod, hogy tényleg megcsalt a férjem? – kérdezem megütközve.
− Azt én, drágám – jelenti ki magabiztosan −, és majdnem biztos vagyok benne, hogy ő is azt hitte, hogy neked is van valakivel viszonyod – mondja, de olyan mintha valaki befogta volna a fülem. A csodálatos férjemre gondolok, aki mindig olyan rendes volt velem. Soha nem panaszkodhattam, erre most kiderül, hogy valójában viszonya volt valakivel?! Ez sokkolóan gonosz. Valamiért hiszek Tanyának, talán azért mert nagyon mélyen belül én is sejtettem ezt. Csak egyszerűen kellett valaki, hogy felvilágosítson, és a felszínre hozza a kétkedéseimet. Hiába mondom ezt, mégis padlóra kerülök ettől a felismeréstől.

− Itt lakom – torpanok meg. Ha Tanya nem adja ide a kosaramat, teljesen elfeledkezem róla. Kábultan lépkedem, és még a nehéz súlyokat sem érzem a karomra nehezedni. Lélekben egészen máshol járok. A házamnál, az igazinál, nem ennél a vizes fakunyhónál. A régi házam előtt csodálatosan zöldellett a fű, és annyi virágot ültethettem amennyit akartam. Beugrik egy kép, holott lehet konkrétan ez meg sem történt.
Megjön a férjem, kitárja az alacsony, fakerítésünket. Afelől érdeklődik, hogy vannak a virágaim. Amikor meghallom a hangját, elmosolyodom, felegyenesedem, és megvárom, míg elém ér. Ott aztán egy puszit nyom az arcomra, mint minden nap, amikor hazaérkezik a munkából. Nem hat rám sehogyan az a csók, de mégis örömmel veszem. Elkezdem mesélni a napom történéseit, miközben ő illedelmesen maga elé enged az ajtóban. Kikészítem az ételt, amit készítettem, aminek valószínűleg semmi íze nincs. Amikor befejezem, hosszasan hallgatom, ahogy ő mesél a napjáról. Soha nem említett semmilyen nőt, akibe esetleg beleszerelmesedett volna. Mindig csak a munkájáról beszélt.

− Beszéljünk még – mondja búcsúzásképpen, amivel vissza is ránt a valóságba. Némán intek neki. Igazából nem is az én házamnál vagyok, hanem Bardnál. Felmegyek a lépcsőn, csak a megvásárolt anyagokat szeretném átadni Beth-nek. Visszaszaladok a kosarakhoz, mert pont a lényeget felejtem el.
− Drágám, még valami. – Tanya az. Észre sem veszem, hogy még látótávolságon belül van. − A férfiak szeretik, ha nem akaszkodnak rájuk, és ha meghódíthatják a kiszemeltjüket. Ez mindenkire vonatkozik, minden férfira. – Jelentőségteljes pillantást vet a házra. Nyilván félreértette a dolgot, de ezzel már nem is tudok foglalkozni. Felszaladok a lépcsőn, kis híján kicsúszik kezeim közül a szövött kelme. Bekopogok az ajtón, és néhány másodperc múlva Bard nyit ajtót.
− Szia, Liz – köszön. Persze most is teljesen jól néz ki, de ez csak egy pillanatra köti le a figyelmemet.
− Elhoztam az anyagokat Beth-nek – lihegem, és a kezébe nyomom. Nem törődöm a döbbent képével.
− Valami baj van? – Gyanúsan méreget, de nem tudom, mire gondolhat, mert sosem tudom. Tanya után nézek, de már nem látom őt, aztán vissza Bardra. Igazából nem is gondolkozok. Azt ejtem ki a számon, ami először eszembe jut.
− Neked volt valami közöd Tanya-hoz?
Ettől a kérdéstől teljesen elképed. Egy fejbiccentéssel nyugtázom, hogy sikerült totálisan meglepnem. Becsukja maga mögött az ajtót. Talán nem akarja, hogy ennek a gyerekei is fültanúi legyenek.
− Dehogy volt. Honnan veszed? – kérdezi, és azt hiszem sikerült felhúznom őt. Próbálom leolvasni az arcáról, hogy igazat mond-e, és ahogy látom igen, bár már nem igazán bízhatok a saját ítélőképességemben. Mire észbe kapok, már tátott szájjal meredek rá. Minden, amit gondoltam a férfiakról meginogni látszik. Valószínűleg ő is hazudik nekem.

− Liz? – megrázza a vállam. − Ki mondta ezt? – kérdezi, és közben hitetlenkedve méreget. Ekkor aztán világossá válik, hogy mekkora badarságot műveltem. Megfogom a homlokom, és irtózatosan szidom magam belül. Mi közöm van nekem ahhoz, hogy mit művelt Tanyával? Az égvilágon semmi, én meg úgy kérem számon, mintha legalább a párom lenne. Még akkor is túlzás lenne a viselkedésem.
− Minden rendben van veled? – kérdezi Bard újra, most már inkább aggódva. Zavarodottan rázom meg a fejem. Ha tudná, hogy mennyire nincs rendben minden.
− Most tudtam meg, hogy megcsalt a férjem – közlöm vele, úgy, mintha valóban köze lenne hozzá. Csak úgy kicsúszik. Nem tudom, miért teszek ilyen ostobaságokat, vagy egyáltalán mit keresek itt. Meglepődve néz le rám, nem tudja hova tenni a dogot, és azt sem hogy miért pont neki mondom ezt. Na, ez az, amit én magam sem értek.
− Jobb, ha megyek – hadarom, ezzel lelépve a lépcsőre, amin szinte rögtön megcsúszok. Bard megragadja a karom, és azt hiszem, ő akadályozza meg, hogy egy hatalmasat zakózzak. Gyorsan megkapaszkodom a korlátban, és megpróbálom összekotorni az egyensúlyomat.
− Fene vinné el ezt a lépcsőt – tör ki belőlem mindezek közben. Magamban még sokáig szitkozódom. Még utoljára Bardra pillantok, összezavarodott képére, és eltűnök. Megmarkolom a kosarakat, és bebotorkálok a házamba.

Mindent kidobálok az asztalra. Nem érdekel, hogy hova gurul a kolbász, vagy hova esik a kenyér. Semmi sem érdekel csak az, hogy levetődhessek az ágyamra. Ott aztán a plafont bámulva van időm gondolkozni a dolgokon.

− Hogy csalhattál meg te szemét állat? – kérdezem fennhangon a férjemet. Annyira zaklatott lettem emiatt, hogy elkezdek sírni. Sírni, vagy hisztizni már nem is tudom megkülönböztetni a kettőt. A férjem sokszor mondta, hogy hisztizek, azt viszont kevésbé, hogy szeret. Hogy hibáztathatnám ezért, amikor én sem mondtam neki soha. Emlékszem a legelején mennyire féltem tőle, hogy szeretnem kell egy olyan embert, akit nem szeretek, mert utáltam, amiért elszakít a családomtól. Utáltam a családomat, amiért csak úgy odaadtak neki. Mennyit imádkoztam, hogy amennyire lehet, elviseljem őt, a férjemet. És Isten meghallgatta imáimat. Igenis elviselhető volt. Tisztelt engem, szeretett, jóllehet nem szerelemből, ezért én is hasonló érzelmeket tápláltam iránta. Azt sose gondoltam volna róla, hogy egy másik lányba szerelmes, akivel ráadásul viszonyt is folytatott. Hogy tudott ezek után a szemembe nézni?! És én hogy lehettem ennyire vak?! Addig sajnálkozom magamon, hogy végül belealszom. Amikor felkelek újra azt a gyötrő magányt érzem a vállamra nehezedni, amit az óta nem éreztem, amióta Barddal több időt töltöttem. Nem tudok mit tenni, sírhatnékom van, ezért sírok. Annyira azért összeszedem magam, hogy elpakoljak az asztalról, és főzzek magamnak némi vacsorát. Nem így terveztem eltölteni ezt a mai napot, de hát el kell fogadnom, ami adatott. Az ellen jelenleg úgysem tudok mit tenni, hogy magányos vagyok. Miközben fő a vacsorám monoton megrakom a tüzet, és jó sokáig tart, mire sikerül is lángokat varázsolni a kandallóba. Aztán bekanalazok egy tányér levest, és elkezdem enni az íztelenre sikerült húst is.

Kopognak az ajtón. Kétszer jó erősen. Most már felismerem ezt a kopogást. Bard az. Nem akarok vele beszélni, nem akarok vele találkozni sem, ezért eszek tovább, és nem foglalkozok vele.
− Nyisd ki – dörmögi az ajtó túloldaláról –, tudom, hogy itthon vagy. – Újra kopog. Erre megdobban a szívem. Tart annyira fontosnak, hogy figyelemmel kísérte, hogy itthon vagyok-e. Ki kell nyitnom az ajtót.
− Szia, Bard – köszöntöm –, mit szeretnél? – kérdezem tőle, de ekkor eszembe jut, hogy én tartozok neki némi magyarázattal. Mint mindig, most is gyorsan, de figyelmesen végig futtatom rajta a tekintetem. A kabátja kigombolva, az inge felső gombjai szintén kigombolva.
− Sajnálom a reggelit. Nem akartam úgy rád förmedni, csak felhúzott valaki – magyarázom gyorsan, hogy ne tudjon közbe szólni. Elég gyengére sikerül a magyarázat. Visszagondolva inkább hasonlítottam egy elme rokkantra, mint egy normális emberre.
− A férjed? – rám néz sötétbarna szemeivel. Meghúzódik a szája sarka, ez nála már olyan mosolyfélének számít. Lenézek a cipőmre, és szánakozva sóhajtok. Reméltem, hogy nem hozza fel a témát.
− Hihetetlen, hogy ezek még a sírból is képesek ilyen bosszúságot okozni – folytatja némi iróniával a hangjában. Valószínűleg a feleségére is gondol ezzel. Talán ő is járt hasonló cipőben, de persze csak hasonlóban.

Elmosolyodom. Így már olyan semmiségnek tűnik az egész iménti szenvedésem. Mit számít igazából, hogy megcsalt-e, ő már nem él, de én igen. Nem hagyhatom, hogy a padlóra küldjön. Nekem más valakire kell koncentrálnom mostantól.
− Hát igen – bólogatok egyetértően, mást nem igazán tudok hozzáfűzni.
− Azért jöttem valójában, hogy holnap fogsz-e jönni? – kérdezi újra komoly képpel. Mindig olyan természetes, hogy vele tartok, nem szokta mindennap megkérdezni, hogy másnap megyek-e. Egyedül vasárnap jön el, és teszi fel az iménti kérdést. Pontosabban most jött másodjára, de szerintem ez már rendszerré válik.
Bevillannak Tanya szavai. Valami olyasmiről beszélt, hogy a férfiak szeretik, ha meg kell hódítaniuk a nőket. És azt is mondta, jobb, ha nem akaszkodunk rájuk. Mivel nem vagyok túl jártas az ilyen témában, ezért megfogadom a tanácsát. Nem tudom például, hogy ez jelen esetben is megállja a helyét, vagy Tanya azt gondolja, hogy én vásárolok be Bardnak és a családjának?! Vagy, hogy naponta ott lógok náluk?! Muszáj lesz tudakolódnom egy kicsit a városban, hogy terjeng-e rólunk valamilyen kínos szóbeszéd.

− Holnap nem tudok menni – felelem végül, és egy picit, hogy ne legyen feltűnő, kihúzom a vállaimat. Bard láthatóan meglepődik, de rögtön bólint is, és nem is kommentálja a dolgot. Még szép, hogy nem. Nem az ő stílusa lenne, ha most elkezdene kérdezgetni, hogy mégis miért nem tartok vele. Mindig úgy gondoltam, hogy a szótlanság egy hátrányos tulajdonság, de ahogy egyre jobban megismerem őt, ezt is megszeretem benne. Van egyáltalán valami, ami nem tetszik benne?
− Jó, akkor megyek is – megfordul, kissé zavartan, amin majdnem el is mosolyodom. Mielőtt viszont lépne akár egyet is, visszanéz rám.
− És kedden? – Erre komoly erőfeszítésembe telik, hogy valóban ne húzódjon mosolyra a szám. Bólintok.
− A kedd jó – válaszolok tömören. Ő is bólint, tárgyilagosan, aztán már nem látom, hogy mit művel, mert bezárom az ajtót. Nem igazán tudom, hogy most jól cselekedtem-e, nem-e ijesztettem el. Mindenesetre a szívem hevesen dobog, majd kiugrik a helyéről. Ezt akár már meg is szokhattam volna a közelében. Végülis hagyhatta volna annyiban is a dolgot, de megkérdezte, hogy kedden megyek-e. Szerintem ez mindenképpen jó jel.
Tehát úgy áll a dolog, hogy holnap van egy szabad napom, ezért ezt mindenképpen hasznos dologgal kell eltöltenem.