Az életem árán...

20.rész

-Szóval miért is kell menekülnünk a partig?-kérdezi Dylan, miközben elkanyarodik.
-Mert, nem lett volna biztonságos hogyha hazavezetem őket.-válaszolok és előhalászom a telefonomat, és megnézem a szállásokat.
-Kiket? Magyaráznál érthetőbben?-fordul felém egy pillanatra.
-Oké. Akkor kezdem az elején...-kezdek bele.
-Elsőre is ezt kellett volna.-morogja.
-Ha nem morogsz elkezdem.-nézek rá felhúzott szemöldökkel. Látványosan megforgatja a szemeit és elkezd dobolni a kormányon. Nagyon aranyos...-Na szóval. Odafele baromira pisilnem kellett, szóval meg is álltam egy benzin kútnàl. a kutas srác valami eszméletlenül dögös volt, és a számával együtt adott egy rágót is.. Tudod ügy szájból szájba stílusban...-kezdtem el idegesíteni. Ez perszenem volt igaz... Mármint a szájból-szájba. Olyan erősen kezdte el markolni a kormányt hogy azt hittem kettétöri. Az ujjai teljesen elfehéredtek. Az állkapcsát össze szorîtotta, száját pedig egy vonallá préselte. Vissza fojtottam a nevetést.-Aztàn megkerestem a varázslót csak hát a nyomok egy szentélyhez vezettek ahol találtam egy könyvet, zsebre vágtam aztán kifele jövet kicsit vagdostam, meg döfködtem, de sajna mire minddel végeztem, már felbolydult a kas, és az egész bagázs oda tart...-hadartam el aztán ártatlan mosollyal fordultam felé. Elkerekedett szemmel nèz rám és még a csókolni való száját is eltátotta.-Most mi van?
-Te komolyan ránk szabadítottál egy egész boszorkány fészket, egy rohadt könyv miatt?????-kérdezi hitetlenül és idegesen.
-Igen.-vonok vállat.-De ez nem csak egy könyv... Ez egy bűbáj könyv... Tudod minden családnak csak egy van. Egy ilyennek a segítségével jöttünk rá hogy a vassal ott tarthatjuk őket ahol csak akarjuk. Méghozzá az egyik ősömnek hála. Enyves egy keze volt.-nevetem el magam. Mikor ránézek még mindig tátott szájjal nézi az utat és ráncba szaladt a szemöldöke. Hogy nézhet ki még ilyenkor is valaki ilyen jól? Oda nyúltam és felnyomtam az állát... Persze ,,véletlen" végigsimítottam az alsó ajkán is. Rám emelte földöntúli kék szemeit.
-belerepül a...-itt megakadtam.-Strucc!-mondtam büszkén. Először csak nézett rám. Aztán megint elkezdett kacagni. Annyira édes ez a hang. Ahogy a mosolya szinte a füléig ér, és tökèletes fogsora is kivillan, ahogy kicsit felhúzza az orrát és a szeme is nevet... Uram atyám... Miket beszélek??? Nevet a szeme?? Jesszus...
-A strucc nem tud repülni cicám!-mondja mikor kellőképp lenyugodott.
-És? Mi van ha az én struccom tud?-fonom össze mellkasom előtt a kezem és nézek durcásan. Rám kapja egy pillanatra a tekintetét és széles mosollyal válaszol.
-Az lehetetlenség. Egy strucc nem tud repülni. Még a tied sem cicám.-kacsint rám. Most én tátottam el a számat. Ő pedig ugyan olyan mozdulattal mint én az előbb, becsukta a számat.
-Te most komolyan rám kacsintottál???-kérdezem döbbenten.
-Ennyire tetszett?-kérdez vissza és kezét a combomra ejti. Majdnem fel sóhajtok ahogy meleg tenyere a combomhoz ér. Összehúzott szemmel nézek rá.
-Csak meglepődtem.-motyogom és elütöm a kezét, de még így is az egész testem libabőrös lett.-Ezt még vissza kapod...-ígérem meg neki.
Az út tovàbbi részén zenét hallgatunk, de van hogy valamelyikünk feltett egy véletlen szerű, és tök hülye kérdést. Pl.: milyen fából építenéd a rönkházadat? Vagy éppen: milyen szín lennél legszívesebben? Esetleg: mi
Végül elnavigáltam a parttól nem messze lèvő erdőhöz. Előkaptam a könyvet.
-Hol a nyakláncom?-kérdeztem. Farkasfiú kihúzta a szürke rövid farmer gatyájànak zsebéből.
-Fordulj meg!-szól rám. Elfordulok és felfogom a hajamat. Felcsatolja a nyakláncot. Visszafordulok.
-Köszi.-bólintok.-Menjünk!-kipattanok a kocsiból és a titkos kis barlang fele veszem az irányt. Hallom hogy Dylan is jön mögöttem. 20 perc séta után meg is találtam a barlang bejáratát. Bemásztam a barlangba, ès már hallottam is a víz csobogását, aztán elém tárult a gyönyörű kép is. A barlang nem túl nagy. És valahogy úgy alakult ki, hogy előttünk egy kis tó, amit egy vízesés táplàl velünk szemben, a tó peremén pedig körbe, szinte teljesen sima kő. Az egész borzalmasan szép, és tele van varázslattal.
-Mi ez a hely?-kérdezi Dylan. Leveszem a cipőmet.
-Vadász szentély.-válaszolok halkan. Lehúzom a vàllamról a ruhám pántját, és az alját addig húzom amíg aztán magától le esik. Kikapcsolom a melltartót, és hagyom hogy a földre hulljon.
-Tudod, nagyon sok törtènetet tudok erről a helyről.-pillantok hàtra a vállam felett Dylanre. Teljesen lefagyva áll a kis kör szélén. Szemét pedig le sem veszi rólam. Előre fordulok, és a bugyit is lecsúsztatom. Hangosan levegőért kap.-A vadász lányok 16 éves korukig muszáj volt szűznek maradniuk, és a szülinapjukon megmártózni egyik szentélyben. Imádkozniuk a vadászat szűz istennőjéhez. Meghallgatni az istennő milyen útra jelölte ki őket. Hány gyermeket kell szülniük, hogy kell vezetniük a jövendőbeli családjukat, milyen legyen a férje. Viszont volt egy alkalom...-miközben mesélek elindulok a vízesés fele a könyvel a kezembe.-Volt egy alkalom mikor istennőnk azt akarta hogy itt vessze szüzességét a vadászlány. Még az alkalommal megfogant első gyermeke, és azóta a víz hatása... A gyermek különleges lett. A szeme zölden ragyogott, a bőre mint a frissen hullott hó, a haja pedig az összes létező barna àrnyalatban játszott. A vadász lány azt mondta olyan mint az istennő, hogy rá még nagy tettek várnak.-fejezem be a mesét és átlépek a vízfüggönyön. A könyvet magam elé tartva nézek Dylanre. Egyenesen a szemembe néz. Fejét kicsit oldalra billentette. Teljesen megbabonázottnak tűnik. Halványan ràmosolygok, aztán becsukom a szemem, és felemelem a fejem, hogy a víz az egész arcomon végig folyjon.
Drága istennő. Megmutattad utamat. De még mindig jó fele megyek? Még mindig elôttem van a cél? Vagy elvesztettem az irányt? Kérlek segíts hogy legyen elég erőm, hogy végig tudjam jàrni utamat, hogy megtudjam tenni azt amit elvársz tőlem. Óh kérlek segíts meg istennőm hogy sikert arassak!
Felajánlom e zsákmányt neked, ezáltal gyermekeidnek, s ezzel az egész vadász családnak...
Te úrnőm, látod lelkemet,
S minden tettemet.
Adj feloldozást, adj irgalmat,
S bocsànatot, azért mert tévedtem, mert hibàztam.
Egy mosolygós arc jelent meg behunyt szemem előtt. Most látom másodjára istennőmet.
-Mindenki hibázik gyermekem. -mosolygott rám.-Bánd meg, s tedd jóvá. Ha pedig el is tèveszted az irànyt, csak rajtad múlik hol lyukadszki a végén.-lèpett elém és egyik kezét a könyvre helyezte, másikkal pedig gyengéden végigsimított hajamon.-Ma már semmi nem olyan mint régen. Még néhàny gyermekem is eltévedt az élete nagy labirintusában, s rossz helyen pihent meg.-szomorodott el gyönyörű arca egy pillanatra. Tekintete végig futott rajtam.-Sokat változtál. De mindig emlékezz rá ki voltál.-mosolygott rám egy utolsót, aztán felemelte nyakamban libegő nyakláncot, és játékosan ráfújt egyet. A szemembe nézett, aztán eltűnt.
-Nem feledem nővérem.-suttogtam. Kinyitottam a szemem. A tó közepén álltam. A vízesésnek háttal. Előttem Dylan döbbent és csodáló arccal àllt. A szemei úgy tapadtak arcomra mintha én lennék az utolsó nő a földön. Mintha teljesen elvarázsoltam volna. Amíg kilépkedtem a tavacskából, végig a szemébe néztem, ő pedig az enyémbe. Magamra húztam a ruhámat, a többi cuccot viszont csak a kezembe kaptam. Visszanéztem még egyszer utoljára a gyönyörű helyre, aztán elindultam a ki járat fele.