Class 17 (Hungarian)

19. - Dineo és Eunjia - Csak egy Dino védhet meg!

Nem telt el sok idő miután elhagytuk Woozi Hyung lakását, amikor rájöttem, hogy a telefonomat sikeresen a lakásban felejtettem. Homlokomra csapva, adtam önmagam tudtára, hogy ma is remekelt a "tökéletes" emlékezetem. Így elköszönve a többiektől caplattam vissza az említetthez. De korántsem az a hangulat fogadott, amiben távoztunk. Mintha csak megfagyott volna az idő, miután Hyung beengedett, visszaült a húga mellé a kanapéra.

- Eunji! - mosolyogtam rá - Rég láttalak, talán ez most a sors, hogy itt felejtettem a telefonom.

- Chan Oppa... - fordult felém, a szemei karikásak voltak és látszott rajta, hogy nemrég még sírt.

- Baj van? - tekintetem hol rá, hol a bátyjára tévedt. El sem tudtam képzelni mi történhetett. - Hyung?! - néztem rá

- Csak fogd a telefonod Dino, aztán menj, most nagyon nem jó ez a pillanat - egy pár másodpercig csak bámultam a hátukat, majd szót fogadtam és a konyhaasztalról felmarkolva a telefonom, egy gyors köszönést elengedve, elhagytam a helyet. Nem az én dolgom volt, hiszen valószínűleg valami családi dolog áll a háttérben, mégis Eunji kisírt szemeit nem tudtam kiverni a fejemből.

Este volt már, amikor eszembe jutott, hogy akár fel is hívhatnám. Egyszer, amikor Woozi összetörte a telefonját csak a húgán keresztül tudtuk elérni, így megvan a telefonszáma. De nem hinném, hogy vagyunk elég jóban ahhoz, hogy arról érdeklődjek, mégis, hogy érzi magát. Azt direktben amúgy sem kérdezhetem meg, hogy mi történt, hiszen igaz, hogy semmi közöm a saját családi problémáikhoz. Egy óra alatt eljutottam arra az elhatározásra, hogy írok neki egy üzenetet, ebből még nem lehet baj, hiszen legrosszabb esetben nem válaszol rá. Csak egy rövid "Eunji, minden rendben?" mondat állt a kis téglalapban. Meg persze odaírtam a nevemet, mert nem voltam benne biztos, hogy tudja a telefonszámom. Kisvártatva válasz is érkezett rá, amit izgatottan olvastam fel, bár az üres szobában, a régi plüssállataimon kívül senki sem halhatta.

" Nem igazán, de majd jobb lesz"

Nem akartam ennyiben hagyni, nem tudtam, hogy miért de aggódtam érte. Beszélni akartam vele személyesen erről az egészről.

" Tartsd nyitva az ablakod" Az ujjaim fürgén jártak a telefon kis billentyűzetén, majd magamra kapva egy farmerkabátot siettem, ma már másodszorra az ismerős ház felé. Azonban az ajtó helyett, az alá az ablak alá álltam, ami minden bizonnyal Eunji ablaka lehetett. Megjegyeztem, mert egy masszív fa ága, egészen az ablakáig nyúlik ki. Így, mint valami modern Romeo - vagy inkább Dineo - felmásztam egész magasra, hogy onnan a párkányát vegyem célba. Az ágyán ült, még mindig ugyan abban a ruhában amiben délután láttam, egy rakat zsebkendővel körülvéve. Az ablaka zárva volt így kénytelen voltam halkan kopogni, majd amikor riadtan rám nézett, egy kézzel kapaszkodva próbáltam tudtára adni, hogy nem esne rosszul, ha beengedne.

- Szia! - köszöntem, amikor végre átcsusszantam a fa kereten és a lábam biztos talajra érkezett.

- "Tartsd nyitva az ablakod" Szóval erre utaltál, Chan Oppa? - mosolyodott el halványan

- Igen, így nyugodtan beszélhetünk. - lehúztam a cipőmet a lábamról, majd az ablak alá szép rendben, egymás mellé raktam őket.

- Mi lesz ha valaki észrevesz? - sóhajtott - Mindenki itthon van, a bátyám és Seungcheol Oppa a mellettünk lévő szobában.

- Ne aggódj - intettem a kezemmel - halk leszek. - mondtam, és a mutatóujjam a szám elé emeltem. - Nem tudtam kiverni a fejemből a kisírt szemeid. Meséld el mi történt - ültem ágya szélére. Hiába gondoltam úgy, hogy nem vagyunk eléggé közel egymáshoz, mégis, amikor együtt voltunk annyira közvetlen volt velem, értettük egymást akár fél szavakból is még úgy is, hogy nagyon ritkán találkoztunk.