Megcsalva [befejezett]

∆ 12. ∆

Egyetlen szerelmem, utolsó levelemet írom most neked címezve.

Láttalak. Láttalak vele. Az internet tele van közös képeitekkel. Mosolyogtok. Én pedig lassan haldoklom.

Mindenki azt hiszi, hogy meg lehet menteni. Nem lehet. El akarok menni. El akarok tűnni. Örökre.

Egy olyan helyre akarok eljutni, ahol már nem érzek fájdalmat. Ahol nem érzek. Mert ha érzek, szenvedek.

Sétáltam a városban, ki akartam szellőztetni a fejem. Otthon már a késekkel „játszottam". Féltem, de meg akartam tenni. Meg akartam halni. Meg akarok halni.

Akkor láttam meg, a látvány végleg belém égett, azóta is itt lebeg szemeim előtt, nem tudok szabadulni tőle. Pedig akarok.

Egy édes pár ment előttem. Egymás kezét fogták. Már ettől a gondolattól sírás gyötört. De amikor a fiú rámosolygott a lányra. Amikor megláttam az arcát. Amikor megláttalak. Mérhetetlen boldogsággal az arcodon. Olyan boldogságot, melyet soha nem tapasztaltam együttlétünk során.

Fájt. Hihetetlenül fájt. A lábaim cserbenhagytak. Összeestem, zokogásban törtem ki. Azt hittem, hallucinálok. De nem. Te voltál. Vele voltál. Boldog voltál.

Meghaltam belül. Végleg. Már nem lehet segíteni rajtam. Nincs többé második esélyem. Eltűntem.

„Sajnálom anyu, apu. Szeretlek titeket. De nem maradhatok tovább ebben a gyilkos világban. Boldogtalan vagyok." Ezt írtam a búcsúlevelemre. „Ui.: Kérlek, a síromra ezt írjátok:» Szeretlek, Christian. Örökké... « Tudom, nagy kérés, de az utolsó, teljesítsétek, kérlek."

Épp a hídon állok. Nem félek. Végiggondolok mindent. Meg akarom tenni. Átfutok az emlékeimen. A szép, boldog emlékeken. Nem gondolok arra, hogy elhagytál, édesem. Mert én ugyanúgy szeretlek. Örökké.

Hiányozni fogsz. Viszlát.

Miranda