Megcsalva [befejezett]

∆ Epilógus ∆

A halottak gondolkoznak? Vagy nem vagyok halott? Lassan kinyitom a szemem. Hol vagyok? Nem tisztult még ki a látásom.

A temető. A temetőben vagyok. Egy síron fekszem. Hogyan kerülhettem ide? Felnézek. Egy fekete ruhás ember itt sír. Érzem a fájdalmát. Sugárzik belőle. A sírkőre vezetem a tekintetem. Nem lehet. Az nem lehetséges. A kövön ez a felirat virít: „Miranda Beck; 2000-2016; Örökre szívünkben él.; »Szeretlek, Christian. Örökké... «"

Ez az én sírom... Az enyém. Meghaltam. Az emberre néztem. Épp felnézett a kőre. Az arca olyan, akárcsak a tiéd, szerelmem. De nem lehetsz te. Te boldog vagy. Vele.

Miért sírsz, egyetlenem? Én várni fogok rád. Amíg csak kell.

Elindultál, én pedig követtelek. Vagyis követtem a férfit, aki a hasonmásod. Megjelent a barátnőd. Sírt. Azt kérdezgette: „Miért? Szakítottál velem. Miért, Chris?"

Nem tudom elhinni. Te vagy az? Nem lehet.

„Sajnálom. Miranda-t szeretem. Mindig őt szerettem. Örökké őt fogom szeretni. Benned is csak őt láttam. Bocsáss meg!"

A lány zokogva fut el, te pedig komor arccal mész a város közepe felé. A híd. Nem teheted... Ugye nem teszed meg? Mi jár a fejedben? Ne tedd!

Érzem a szomorúságodat. A gyászt. A fájdalmat. Mind a te érzésed. Sajnálom, hogy ezt tettem veled. Nem akartam. Nem ez volt a célom. Bocsáss meg nekem!

Megérintelek. Ne ugorj le! A kezem nem szilárd, nem tudom bőrödre helyezni. Nem érezlek. De te mégis felém nézel. Te érzel engem?

Megrázod a fejed, majd a híd korlátjára állsz. Mielőtt leugranál, azt suttogod:

„Szeretlek, Miranda. Örökké..."

Szerelmed

Ui.: Itt találkozunk.