Árnyékok királynéja

Prológus

- Neeeeh!!!- visítottam teli torokból - Elég! Nem akarom... kérem!- de hiába könyörögtem eszeveszettül, hiába küzdöttem, kapálóztam, újból erős kezek ragadtak meg és nyomtak vissza a vízbe. A felszín felé úszkáló buborékokat figyeltem míg a látásom el nem homályosult. Csak akkor húztak ki a jéghideg vízből mikor már elfogyott a levegőm. Apám felültetett és előre nyomott, a meztelen hátamhoz hideg fém ért. Felszentelt arany tőr szakította fel a bőrömet. Az ötödik vágás után már nem számoltam őket. Szaporán vettem a levegőt, próbáltam minél több oxigént beszívni mielőtt újra víz alá kerülök. Mögöttem a főpap érthetetlen szavakat motyogott. Ha hangosabban beszélt, akkor se hallottam. Mindent mintha egy üveglapon keresztül érzékeltem volna. Még mindig homályosan láttam, fények villóztak a szemem előtt. Közben mintha anyám zokogása csendült volna fel a könyvespolc mellől. Időközben a tőr nyomása megszűnt a hátamon, ami azt jelentette hogy ismét víz alá fogok kerülni. Ezúttal nem sikítottam. Az ellenállásom megszűnt, elfáradtam, fáradt voltam már küzdeni. Mikor újra visszanyomtak a vízbe, megjegyeztem a főpap arcát . Remek memóriám volt.
Egy idő után viszont mind a szervezetem, mind az elmém felmondta a szolgálatot. Nem emlékszem, hogy a vízben vagy a tőr alatt ájultam el.

- Remélhetőleg ez segít, ez volt az utolsó kezelés - a főpapnak kellemes, meleg, mély hangja volt, olyan amilyen egy mesélő nagypapának kell legyen. Ha hallanád, sosem hinnéd, hogy tőrt szorít a hátadhoz. Édesanyám zokogása nem csendesedett. Sírva próbálta feltenni a kérdéseit.
- De... ugye nem marad örökre ilyen? Ugye elmúlik? Hiszen maga is látja, hogy szenved szegénykém - visszaemlékeztem arra a pillanatra, amikor valami furcsa fekete folyadék ömlött ki a számból több órán keresztül. Mégis sokkal inkább azt viselném el újra, mint az előbbi kiűzési szertartást.
Ugyanakkor tudtam, hogy anyám és apám fél és félt engem, de leginkább a bennem lakozó teremtménytől retteg. Vagyis attól, hogy az megöl. De mégis .
Gyűlölet. A gyűlölet elemi erővel öntött el.
Gyűlölöm. Gyűlölöm. Gyűlölöm.
Gyűlölöm mind! Akartam visítani.
- Asszonyom, maga is tudja, hogy a megszállásra nincs igazán gyógyír. Ha szerencsénk van, a füstlény egy idő után elhagyja a testét. Egyelőre legjobb tudásom szerint ennyit tudtam tenni . A kivérzés és a hidegvíz reményeink szerint elűzi belőle a megtébolyult lelket- mondta teljes higgadtsággal. Én tudtam, hogy segíteni akartak. Viszont a harag gejzírként tört fel belőlem, a gyűlölet pedig tovább fortyogott bennem.
A iszonyatos kínokat éltem át és Abdullah főpapnak igaza volt. A megszállásra nem volt gyógyír. A több órás szenvedésem haszontalan volt .
Bár ezt akkor még egyikünk sem tudta biztosra.
Anyám éppen apám ölelésébe temetkezett miközben Abdullah főpap fölém hajolt. Kinyitottam a szemem és még egyszer az eszembe véstem minden vonását .
- A leány felébredt. Nem hiszem, hogy igazán tudatánál van. Borogassák a hátát és adjanak neki ebből a főzetből - adott át egy lila a színű folyadékkal teli fiolát az apámnak - a szolgálataim itt véget értek - búcsúzott, majd kilépett az ajtón. Lehunytam a szemem, felidéztem Abdullah főpap arcát. Magas, széles homlokát, keskeny, hosszú orrát, halványsárgás, de mégis inkább barna, kicsi, kerek szemeit, ráncos, vén arcát, élesen kiugró arccsontját, penge vékony száját. Mint egy fényképet, elraktároztam a fejembe.
Mikor királynő lettem, első dolgom volt felkeresni őt és igazan szívélyes üdvözlésben részesíteni.