Rendszertelen káosz

Part 1

1996. október 12, kedd

Az iskola egyik szélesebb folyosóján vonultunk V alakban. Valamiért mindig is én mentem legelöl, ami egy ideig megtiszteltetés volt, most már természetes. Kívülről úgy nézhettünk ki, mint valami puccos film lassított felvételes jelenete, ahol a menőnek titulált emberek elől kiugrik az összes átlag diák vagy ha kell, kilökik őket az útjukból. A különbség az volt, hogy mi nem voltunk elszállva magunktól. Sok mindenkit ismertünk és egy iskolai felmérés szerint mind az öten benne voltunk a top 10-es ismeretségi listában, de ennek ellenére mi sosem voltunk azok az arcok, akiktől rettegnének vagy akikről a hátuk mögött rosszakat mondanának.

-Megyünk inni este?-hallottam meg Jason hangját mögülem. Szuszogása nyakamban talált helyet magának, ami azt érte el nálam, hogy kirázzon a hideg.

-Többieket kérdezted már?-válaszoltam kérdéssel anélkül, hogy hátranéztem volna a jobbról mögöttem álló fiúra.

-Nekem te vagy az első.-kacsintott.

-Nem értem.-fejemet hátrafordítva ballagtam az iskola menzája felé.

-Te vagy az első-ismételte meg Jason újra, de én természetesen nem erre gondoltam.

-Nem, nem ezt-Jas nem értette mire gondolok, ezért folytatnom kellett.-Azt nem értem, hogy miért kérdezted-kacsintottam vissza rá, rántottam egyet a vállamon pihenő táskámon és céltudatosan vonultam tovább a bandát vezetve.

Az ebédlőbe belépve többen is ránk köszöntek. Emberek integettek mindenhonnan, mi pedig mosolyogva biccentettünk nekik vissza. Először a kajákat vettük szemügyre és miután a fiúk telepakolták a tálcájukat, mi lányok pedig tisztában léve azzal, hogy mennyitől nem dobjuk ki a taccsot, az asztalunk felé vettük az irányt. Valahogyan szokássá vált ez is, így variálás nélkül ültünk le, az immár több éve fenntartott helyünkre.

-Van valami programunk mára?-kérdezte Jared, majd egy adag sült krumplit tolt be a szájába.

Jasonre néztem várva, mikor kérdezi meg a többiektől is az estére vonatkozó szándékait.

-Még csak kedd van-jelentette ki unottan April és a rizsét kezdte turkálni. Ő volt benne legkevésbé a banda társasági életében. Ha ivászatra került a sor, mindig ő vállalta a fuvarozást. Talán azért, mert rajta kívül csak Jasonnek volt meg a jogsija, de valószínűbb volt annak az esélye, hogy egyszerűen így próbálta kihúzni magát a dolgokból.

-Az kit érdekel?-nevetett fel Jared.

-Felőlem elmehetünk iszogatni. A belvárosban lesz valami koncert este, benézhetnénk.-vetette fel az ötletét Jason.

-Á, necces...-szólt hozzá a beszélgetéshez Nicolette is. Ő volt a banda esze és rövid, fiús hajától eltekintve a leggyönyörübb lány, akit valaha láttam. Vele lettem először jóba, még mikor elkezdtem a gimnáziumot. Azóta eltelt majdnem négy év és a barátságunk töretlen maradt, attól függetlenül, hogy kétszemélyes csoportunk ötre bővült.-Te, Tam?-nézett felém Niki nagy barna szemeivel.

-Én benne vagyok-rántottam egyet a vállamon és enni kezdtem. Az iskolai koszt sosem tartozott a kedvenceim közé, de akkor különösen belerándult a gyomrom a néhol nyers, néhol szénné égetett hús ízébe. Még egy rakás ketchup sem segített a gondomon, amit a többiek meg is jegyeztek.

-Mivan T, hirtelen ketchup fétised lett?-nézte a nagy adag szószomat April. Fején az undor összes árnyalata megvillant. Igen, létezett ilyen ember is. Az még hagyján, hogy a paradicsom ősellensége volt, de még a ketchupot is ki nem állhatta. Ezt akár hányszor felhozta témának bárki is, Ap már a szemével képes volt megölni az illetőt. Szerinte nem elvárás, hogy ahol-felmérések szerint- a világon a legjobban szeretik és fogyasztják a hamburgert, azt a fajtát, aminek a harmadát ketchup teszi ki, mindenki szeresse. Ilyenkor a hozzá legközelebb lévő stabil tárgyra csapott és paradicsom vörös képpel távozott.
Így hát én sem vágtam vissza semmilyen frappáns válasszal, hanem inkább jobban szemügyre vettem az ebédem. Azonnal elment az étvágyam és hirtelen jóllakottságot éreztem a gyomromban. Semmi kedvem nem volt azt a nagy adag akármicsodát megkóstolni, nem, hogy megenni.

-Azt még megeszed?-bökött Jared a tányérom felé és még mielőtt válaszolhattam volna, már maga elé húzva az ételt, enni kezdte az ebédemet. Arcom még jobban eltorzult, mit sem szólva Apriléről.