I will always take care of you [OS]

I will always take care of you

- Ye Won, tudnál segíteni egy kicsit? – a hangja olyan volt, mintha éppen már megint jjajangmyeont falna, ahelyett, hogy gyakorolna, így fújtatva tettem le a kezemben lévő sminkkészletet az asztalra, hogy jól leteremtsem a fiút.

- Már megint mi van? Kellene még egy kis kaja, vagy mit szeret... - de ahogy beléptem a próbaterembe és megláttam, valójában mi is történt, kitört belőlem a nevetés. – Mi... mi történt veled?!

- Ne nevess már! Így is elég kínos ez az egész! – dörmögte mérgesen és még mindig alig sikerült elfojtanom a kuncogásomat, ami akarva-akaratlanul is feltört a torkomból.

Ugyanis a fiú törökülésben ült a földön, a kezei az ég felé lengedeztek és az arcát nem láttam a rászoruló pulóvertől. Mert valahogy sikerült elérnie, miközben vette volna le a pulcsiját, hogy a vállainál és a fejénél megakadt, így akármerre is próbálkozott, a ruhadarab nem akart mozdulni egyik irányba se. Se fel, se le.

- Nem is te lennél, ha nem kerülnél folyton ilyen szituációba. – sóhajtottam és leguggoltam elé, hogy nekiveselkedjek leszedni róla a fojtogató felsőrészt. Megfogtam a szegélyét a pulcsinak és igyekeztem apróbb mozdulatokkal lefejteni róla.

- Várj, várj! – állított meg szinte azonnal. – Ez fáj!

- Ne nyafogj, vagy soha nem fogom leszedni ezt rólad! – jöttem ki a sodromból rögtön és figyelmen kívül hagyva a nyafogását tovább folytattam a mutatványomat, hogy megszabadítsam pulcsijától, ami szemmel láthatóan nem igazán akart megszabadulni a gazdájától.

- Az a sz... szám volt! – cuppogott a fiú, mikor véletlenül az egyik ujjammal a szájába nyúltam, mire csak egy „hupsz" hagyta el az ajkaimat.

- Na, végre! – kiáltottam fel elégedetten, mikor leoperáltam a fejéről a ruhadarabot, ahonnan már ő maga is boldogult a levételével. – El sem hiszem, hogy ilyen szerencsétlen vagy! Nem tűnt fel, hogy nem jó rád ez a pulóver?!

- A stylist hibája, ő erőltette rám, mert nem volt más méretben! – kelt azonnal saját védelmére és beletúrt a hajába, ami a feje körül szálldosott az elektromos töltéstől. Alig tudtam visszafogni magam, hogy el ne mosolyodjak a piros arcán és elégedetlen arckifejezésén.

- Szerencséd, hogy még itt voltam. Már majdnem mindenki hazament. – pöcköltem odébb azt a pár tincset, ami a fiú szemébe lógott.

- Te mindig jó helyen vagy, Ye Won. – pattant fel a földről a fiú és nyújtotta a kezét, hogy fogadjam el a segítségét. - Ez az én szerencsém.

- Nem lehetek mindig melletted, hogy kihúzzalak a bajból, Gun Hee. – húztam a számat, bár nem azért, mert nem szívesen segítettem volna neki.

Oh, ez a vidám, de kissé ügyetlen srác, akit éppen elégedetlenül mértem végig a tekintetemmel, Song Gun Hee volt, gyerekkori barátom és egyben évek óta töltötte be azt a szerepet az életemben, amire igazán senki sem vágyott. A viszonzatlan szerelmem képében tetszelgett...

Nyolc éves korom óta ismertem ezt a fiút és szinte úgy nőttünk fel, mint a testvérek. Ugyanazon a környéken, ugyanolyan körülmények között, így jobban megértettem őt, mint bárki más. Pontosan tisztában voltam azzal, hogy min ment keresztül és mindig mellette álltam, hogy támogassam és átsegítsem egy-egy nehéz időszakon.

Nem tudom, mikor változtak meg iránta az érzéseim, nem tudom, mikor kezdtem el iránta többet érezni, mint barátság, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy lesem minden apró mozdulatát; alig várom, hogy újra láthassam; elakad a lélegzetem, mikor kihívóan az arcomba hajol, hogy zavarba hozzon és bármit megtennék azért, hogy az az idióta vigyora állandó lakhelyre leljen az arcán. De hogy mindeközben Gun Hee mit érzett irántam?