Boldogsággal ölni |✔

Harmadik

3. hónap

Az ultrahangokra általában Cameronnal szoktam menni. Viszont most nem engedtem neki. Hiába durcázott be reggel ezen, én elmentem Sierraval és Ginaval. Március elejét írjuk, átváltottam egy vékonyabbik kabátra. Mondjuk rólam még így is szakadt a víz.

- Majd jövök! – ordítottam a különösen halk házba. Átsétáltam az út túloldalára, majd befordultam azon részbe, ahol Ginaék laktak. Már mindketten kint tevékenykedtek a kocsinál, már csak én hiányoztam.

- Itt a leendő Dallas gyermek anyukája! – lépdelt felém széttárt karokkal Sierra, és ölelésébe zárt. – Hogy vagy?

- Nagyon jól! Reggel Cameron kicsit hisztizett, hogy nem vele megyek, de majd beletörődik. Úgy is annyit van velem.

- Rengeteget áradozott nekünk rólad és a kicsiről. Elmondása szerint az éjjel annyit forgolódsz, hogy ő inkább figyel rád. – mosolygott.

- Hiányzik a hason alvás. – biggyesztettem le ajkamat.

- Fogod még hiányolni. – jött oda hozzánk Gina is. – Hidd el, két gyerek után isteni hason aludni. – nevetett.

- Ahj, most miért hajtogatjátok? Hason akarok aludni! – nevettem keservesen.

Az út nem telt el csöndesen, mindenkinek akadt mondani valója. A zene halkan szólt a háttérben.

- Hogy hogy nem az apával jött, Adelaide? – kérdezte meglepetten az orvos, Mrs.Utah.

- Úgy gondoltam, most a leendő nagynénivel és mamával jövök el. Cameronnak úgy is adatik megannyi lehetősége, hogy velem legyen, és valljuk be.. néha kijár egy kismamának is egy lányos nap. – nevettem a doktornővel együtt.

- Ahogy mondod. Emlékszem, mikor én voltam terhes az első gyerekemmel, a férjem mindenhova követett. Annyira izgatott volt, hogy nemsokára apa lesz, hogy mindenben a javamra akart menni. Néha már rászoltam, hogy az intim dolgaimat hadd csináljam már egyedül.

- Ilyenkor mindig bennük van a védelmező testőr szerepe.

- Igen. – nézte mosolyogva a kis képernyőn a kis picit. Három hónap után, még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy hat hónap múlva a kezemben fogom tartani a gyerekemet. A kis Dallast.

- Jaj, lesz még esélye sokat sírni az ultrahangok alatt, Adelaide. – simította meg mosolyogva karomat Mrs.Utah. Megtöröltem arcomat, mert időközben kipotyogtak a könnyeim és elvettem a kis borítékot, amiben a képek lapultak.

- A következő alkalommal már lehet sejteni, hogy kisfiú lesz, vagy kislány. Minden a legnagyobb rendben van mindkettejükkel. A vitaminokat továbbra is kellene szedni.

- Köszönöm, viszlát! – mentem ki a fehér ajtón a váróterembe, ahol Sierraék ültek. A lány gyorsan kitépte a kezemből a borítékot, és nézegetni kezdte a képeket.

- Az gáz, ha most sírva tudnék fakadni? – hangom már most remegett, aztán kibuggyant az első és nem utolsó könnyek. Gina nevetve magához ölelt, és közben mondogatta, hogy ez a terhességgel jár. Sokat fogok még sírni.

Otthon a nappaliban ülő fiúkkal találkoztam. Amióta itthon vagyunk, három hónapja, újra rászoktak a nálunk csövelésre. Talán erre vártak? Hogy a csapat megint összeszokjon? Mert én igen. Megváltásként hatott rám az elköltözés. Úgy éreztem, hogy elfelejtettük egymást, pedig csak féléve volt. Persze örülök, hogy Cameronnal elköltöztünk, mert nagyon régóta tervezgettük, de a szívem akkor is ide húzott vissza.

- Hé, Ausztrália, örökkön-örökké ott akarsz állni? – ébresztett fel a bambulásomból Gilinsky.

- Hát hogyne. – forgattam meg szemeimet és beültem közéjük. – Azt hittem, már sosem fogtok Ausztráliának hívni.

- Ez már rád van ragadva. Levakarhatatlan.

- Hiányzott ez a becézés. – vallottam be

- Nicsak, Adelaide-nak tetszik a beceneve? Őrület! – kapott szája elé kezével elképedve Taylor.

- Vagy csak a hormonok beszélnek belőlem. – vontam vállat és bementem a konyhába. – JÉZUS GYERE LE! Ne ijesztegess! – kaptam szívemhez kezemet. Cameron nevetve homlokom puszilt.

- Ne haragudj, Ausztrália! – kacsintott rám.

- Ne kezd! – mutattam fel mutatóujjamat fenyegetően.

- Mit? Ezt? – kacsintott rám újra.

- Csak a fiad vagy lányod ne tanulja ezt el tőled. – emeltem égnek tekintetem, majd mosolyogva megcsókoltam életem szerelmét.