Fehér nyakkendő

9. Hiábavaló harc

A Nap ragyogóan sütött át a kupolán, forróságot hagyva Phoebus poros utcáin. A városban mindig magas volt a napfényes órák száma – talán innen is kapta a nevét ez a Világvége után fennmaradt hatalmas terület –, de az időjárás ettől még kiszámíthatatlan maradt. Egyik pillanatról a másikra támadhattak orkánerejű szelek, vagy akár hatalmas esőzések is tojásnagyságú jégdarabokkal. Nehéz volt megkülönböztetni az évszakokat, és mivel a kupola alatt csak a meleg és hideg váltakozása volt érezhető, így gyakran csak két évszakról beszéltek. Tél és nyár. Vagy ősz és nyár. A nyár volt a biztos pont, és Phoebus időjárása is erre felé húzott, habár majdnem két hét volt még júniusig.

Dwight kissé verejtékezve távozott az egyetem épületétől, két barátja pedig a nyomában sétált. Rendkívül fülledt volt az idő, őket pedig hirtelen érte a váltás a klimatizált iskolaépület után. Dwight egy prospektussal legyezte magát, amelyet az egyik benti folyosón talált.

– Ez szép. Nemcsak, hogy egésznap vizsgáztunk, de még az időjárás is szívat. Reggel bezzeg még hideg volt! – húzta el a száját keserűen Mich, aki hosszú ujjú felsőjében majd' meggyulladt. Nem volt jó kedve, habár ezt fokozta, hogy a szóbelijére közepest kapott. Dwight azonban mosolygott.

– Ez strandidő. Ki is mehetnénk akár, mostanában alig csináltunk valamit közösen. – Lelkesen nézett először a fiúra, majd Flórára, de a lány csak megszeppenve kihúzta magát.

– Öö, igazán sajnálom, de nekem most mennem kell. Egyébként jó ötlet, majd máskor. Oké? – Szinte egy lélegzetvétellel hadarta végig a mondatokat, miközben mélyen lesütötte a szemét.

Mi a... Dwight nem értette, hogy mi a probléma. Flóra soha nem volt zavarban. – Szóval most indulok is. Sziasztok, majd találkozunk.

Azzal el is indult, a két fiú pedig ledöbbenve figyelte a jelenetet. Dwight hamarabb kapcsolt, ő utána sietett, majd megragadta a karját.

– Hé, várj egy kicsit! – kiáltotta, de Flóra azon nyomban kitépte magát a szorításából. Szemei dühösen csillogtak és volt valami furcsa az egész arckifejezésében.

– Mennem kell, érted? Bocsáss meg! – Hangja zaklatott volt, de Dwight nem tudta jobban megvizsgálni, mert elrohant.

– A rohadt életbe már, még beszélni akartam vele valamiről! – szitkozódott a fiú, és hirtelen észre sem vette, hogy mindezt Mich előtt teszi. Igazából nem is érdekelte, hisz felment benne a pumpa. Már napok óta akart beszélni Flórával, de sem telefonon, sem pedig az interneten nem tudta elérni. Úgy gondolta, hogy talán ezen a napon végre megbeszélheti vele a lagzit, hogy miért nem tud majd elmenni, de hát már megint hoppon maradt. Kezdte úgy érezni, hogy a lány szándékosan kerüli őt. Ha még mindig azon van fennakadva, hogy egy ordinarius lett a férjem, akkor behalok. Ezen egyáltalán minek kell kiakadni?, gondolta fújtatva. Annyira alaptalan volt ez az egész.

– Hé, vegyél kicsit vissza. Úgy látom, rossz hatással vannak rád egyesek – jegyezte meg Mich viccelődve, belül azonban undorodott. – Biztos dolga volt Flónak, elvégre mindjárt itt az esküvő. Tényleg, nálatok hogy állnak a dolgok a kis átlagosoddal? – Dwight elfintorodott a kérdésre.

– Egész jól. Jó lenne, ha végre találkoznátok vele és megismernétek. Elegem van, hogy lenézitek őt, csak azért mert ordinarius. Fogadni mernék, hogy Flórának is ez a baja! – Maga sem értette ezt a kitörést, de jólesett neki. Mich elkerekedett szemekkel bámult rá, most aztán tényleg meglepődött.

– Te beszélsz!? Egy hete még együtt szidtuk, meg ilyen nép meg olyan nép, és most te vagy felháborodva? – Hitetlenkedve nézett Dwightra.