A fehér királynő

3. fejezet

Nehézkesen nyitottam ki a szemem, az erős fény miatt kezemmel takartam az arcom.
Az utóbbi pár óra teljesen homályos volt számomra. Az utolsó emlékem a sárkány volt... ahogy beszélt hozzám. Senki sem hallott még sárkányt beszélni.
Egy folyosó padlóján találtam magam, melynek a mennyezete félkörívben végződött. Az tartóoszlopok között, melyek pár méterenként helyezkedtek el csillárok ékeskedtek, az egész olyan volt, mint valami királyi lakrész. Falak nem voltak, csak kőből faragott korlátok. A folyosó elkanyarodott, de ott sem ért véget. Gyönyörű látványt nyújtott, gazdagon kidíszített falak, a mennyezetet arannyal vonták be, a kilátás pedig egy vízesésre összpontosult. Botorkálva indultam, mert nem volt bennem elég erő, hogy normális tempóban tudjak haladni.

Próbáltam visszaemlékezni, hogy kerültem ide, de semmire sem emlékeztem. Bizarr volt és nagyon zavart a múltam. Vajon hol lehetek? Ahogy elértem a végét az útnak, felnéztem és megpillantottam egy hatalmas várat. Soha sem láttam még, nem tudom, ki uralkodhat benne. Tornyai magasra nyúltak és temérdek volt belőlük. A falait sűrűn benőtt borostyán fedte be. Faragott kőoszlopok díszítették a várat. Mögötte hegyek terültek el, fákat és növényeket nem lehetett látni. Egyetlen dal nem szólt erről a várról, se az uráról. A világon szinte minden helyet láttam utazásom során, viszont ezt a helyet soha. Nyugaton lehetek vagy talán északon? Teljesen elhagyatott volt, még embereket se láttam. Nem él itt senki. Akkor én hogy kerülök ide? Beléptem a szinte égig nyújtózkodó kapun. Belül hatalmas tér fogadott, a terem végében pedig egy arany mintákkal díszített trón volt előtte rövid lépcsősorral. A plafonról virágfüzérek lógtak le... de frissek voltak. Mégiscsak él valaki itt és az a valaki is hozott ide. Aprócska aranyból készítetett szökőkutak helyezkedtek el sorban a trón felé, jobb és bal oldalt is. Ha ennyire ékes és gyönyörű itt minden, akkor miért nem hallottam még róla. A teremből ajtók nyíltak, engem mégis a trón felé vettem az irányt. Felléptem a lépcsőfokokon, majd végighúztam a kezem az aranyozott bevonaton.

- Úrnőm! – szólalt meg valaki a hátam mögül. Váratlanul ért, összerezzentem és a szívem hevesebben kezdett verni. Hátrafordultam. A lélegzetem is elakadt. Egy sugárzó lányt pillantottam meg, szarvai voltak, mint a kosnak. Az arca hasonlított egy szarvaséhoz, de mégis gyönyörű volt. Nem egy torzszülött állt előttem, hanem egy gyönyörű lány. Hátrálni kezdtem, mert ilyen teremtményt még sosem láttam vagy hallottam. Szépsége ellenére lehet, végezni akar velem.
- Kérlek, várj úrnőm... Nem kell félned, én egy faun vagyok. – Hangja lágy volt, mint a nyári szellő. Sosem hallottam még faunokról. A hangzása is idegen volt számomra. – A nevem Ravia és segíteni jöttem, úrnőm.
- Miért szólítasz úrnőmnek és nem kell segítséged?! – mondtam ki makacsul.
- Mert az úrnőm vagy. Az igazi és egyetlen! – válaszolta mosollyal az arcán. Viszont egyből lehervadt az öröme. – Ezek szerint tudod mit kell tenned vagy tudod hol vagy?
- Nem vagyok hercegnő, nem születtem annak – szomorúan bámultam a földet. Csak egy parasztleány vagyok -... és nem, nem tudom, hogy mi a franc történik velem. – Ez volt az igazság. Megrémültem ettől a helytől és ettől a lénytől.
- Nem, te nem hercegnő vagy - értetlenül néztem rá ,- te királynő vagy és ezek szerint mégis kell a segítségem. – Elképedve és zavartan bólintottam.
- Te tudod, hol vagyok? – kérdeztem reménykedve, hátha kapok rá választ.
- Igen, tudom, de haladjunk csak szép sorjában. Ez itt Waernell vára. Nem hallottál még róla? Akkor jó – kérdőn néztem rá – Ez a hely titokban épült, nehogy elvegyék tőlünk... tőled. Senki sem szerezhetett tudomást róla, a világ majd csak akkor ismeri meg Waernell nevét, mikor a tied is. – Az én nevem ki akarná megismerni, és hogy lehetett egy ekkora pompás lakot titokban tartani?
- Maga a nagy sárkány választott ki téged – a sárkány hallatán összeszorult a torkom. Csak a családomra tudtam gondolni és arra, hogy miért kellett meghalniuk. – Édesem, semmi baj. Hamarosan megérted. – Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Felfelé bámultam, hogy visszatartsam a sírást. Mélyen szívtam be a levegőt. Erőszakos mozdulattal töröltem le az arcom, majd visszanéztem Raviára.
- Semmi bajom. Kérlek, szöktess el... - mondtam határozottan.
- Azt nem tehetem. Kellesz nekünk. Nem mehetsz el.
- Mégis mire kellenék én? Az a szörnyeteg lemészárolta a családomat, majd idehoz, mintha minden rendben lenne – válaszoltam ijesztő nyugodtsággal.
- Meg kell értened, fontos vagy... és csakis te. – A kijárat felé vettem az irányt, de megfogta a karomat és visszahúzott. – Elmesélek mindent és csak azután dönthetsz arról, hogy maradsz-e vagy elmész.
- Rendben – nyögtem ki a rövid választ.