Happened

6. fejezet ~ Medence

Pearl Clark

15. Szeptember; Milánó, Olaszország

Késő délután érkeztem haza. Miután leparkoltam az apartmanom előtt, besétáltam a lakásomba. Az előtérben lerúgtam magamról a cipőimet és mezítláb indultam el a konyhába, hogy a hűtőből magamhoz vegyek egy üveg ásványvizet. Letekertem a kupakját és hatalmas kortyokkal tüntettem el az éltető folyadékot. Levetettem magam a kanapémra és jólesően kinyújtóztam. Hiába nem csináltam semmit szinte egész nap, attól még kellemesen elfáradtam. A szám mosolyra húzódott, mikor eszembe jutott a csapat és a velük való találkozás. Merengésemből a telefonom csörgése riasztott fel. A képernyőre nézve a nővérem arca jelent meg előttem.

- Hello Csajszi! - üdvözöltem boldogan. - Milyen az élet Madridban? Ott is vannak olyan jó pasik, mint itt?

Nem kellett hozzá sok, hogy kiérezzem a hangjából, hogy Kate is jól érzi magát a focistáival. Megvitattuk egymással az aktuális dolgainkat miközben hallgattam, hogy a nővérem egyre jobb kedvre derül a pezsgőtől, amit a hűtőjében talált. Beszélgetésünk egyre hosszabbra nyúlt, jókat nevettünk egymáson és magunkon. Miközben beszéltünk, motoszkált bennem egy gondolat, hogy valamit mondani akartam Katenek, de nem emlékeztem rá, hogy mit. Aztán végül eszembe jutott.

- Ó, basszus! - csaptam a homlokomra. - Drága, édes, egyetlen nővérkém - kezdtem bele a vallomásba - azt hiszem jobb ha tudod, hogy a csapatod egyik oszlopos tagja megjárta az ágyamat.

- Mi? - nevetett fel a piától hisztérikusan a testvérem. - Ki volt az a szerencsés?

- Kari.....m - pislogtam a kezembe tartott készülékre először bután, majd leesett, hogy a foglalt hang azt jelenti, hogy Kate lemerült, így nem tudtam, hogy hallotta-e a nevet.

Többször is megpróbáltam visszahívni, de aztán a sokadik sikertelen próbálkozás után feladtam. Kicsit aggódtam a testvéremért, de bíztam benne, hogy olyan állapotban amit hallottam tőle, csak elaludt a vonal másik végén.

Sóhajtva dobtam az asztalra a készüléket. Még fiatal volt az este, legalábbis számomra és mielőtt a mélabú teljesen maga alá temethetett volna, valaki kopogni kezdett az ajtómon.

- Jövök már! - sasszéztam végig mezítláb a kövön és egy hirtelen mozdulattal feltéptem az ajtót, hogy aztán Vinc meglepődött arcától nevető görcsöt kapjak. - Hát te? - töröltem le kézfejemmel a jókedvtől kicsorduló könnyeimet.

- Na, szép kis fogadtatás mondhatom - csóválta meg a barátom a fejét, de a szája sarkában bujkáló mosoly elárulta, hogy nem sértődött meg a viselkedésemtől. - Én itt töröm magam, hogy bevezesselek az életbe, te meg... - legyintett a kezével miközben arrébb tolt az ajtóból és bemasírozott a lakásomba.

- Kerülj beljebb! - kiáltottam utána, de csak a dörmögő nevetését kaptam válaszul. - Amúgy meg milyen életbe akarsz te engem bevezetni? - csaptam csípőre a kezeimet. - Ha nem tudnád, az élet tőlem kér tanácsokat, hogyan tegye színesebbé magát - vigyorodtam el szélesen.

- Istenem - forgatta mag a szemeit a majd két méter magas óriás. - Hogy a fenében fértek el ti ebben a világban? Te és az egód?

- Köszönjük kérdésedet, nagyon jól - néztem töretlen jókedvvel Vincentre. - De most már rátérhetnél, hogy miért is jöttél.

- Ja igen - kapott a fejéhez - a többiek kint várnak. Kapj fel valami szexi fürdőrucit, aztán irány a medence!

- Állj, állj! - tettem fel a kezeimet, hogy megállítsam a lelkesedését. - Milyen többiek? És miért várnak?