Happened

12. fejezet ~ Telefonok

Pearl Clark

18. Szeptember; Milánó, Olaszország

- Ha valamelyik idióta az, nem veszem fel - morogtam magamban az üres folyosón, mikor meghallottam a telefonom csörgését. Időbe telt, mire előhalásztam a táskám mélyéről, de mikor megláttam a hívót, elhúztam a szám. - Te még élsz? - szóltam bele nem túl kedvesen.Sietve sétáltam végig az edzőközpont folyosóján, hogy minél hamarabb autóba ülhessek és hazamehessek végre.

- Én is örülök, hogy hallom a hangod Pep...

- Mit akarsz? - szakítottam félbe a negédes szónoklata kezdetén.

- Meg sem kérdezhetem, hogy mi van a lányommal?

- De, persze - sóhajtottam fel a szememet forgatva, majd folytattam - a lányod köszöni szépen jól van. Még nem halt éhen, bármennyire is ez volt a terved azzal a csekélyke összeggel amit voltál szíves a bankkártyámra biggyeszteni.

- Tudod, hogy nem ez volt a cél - kezdett magyarázkodni. - Én csak azt szerettem volna, ha felelősségteljesebbek vagytok a nővéreddel...

- Akkor talán úgy kellett volna minket nevelni az elejétől fogva - vágtam a fejéhez az igazságot.

- Ne akarj lelkiismeret furdalást okozni nekem, mert nem fog menni - csattant fel most már dühösen a hangja. Tudtam, hogy a kedves modorát csak néhány pillanatig tudja fenntartani. - Mindent megkaptatok amit csak kiejtettetek a szátokon, de nektek semmi nem volt elég!

- Ez igaz - horkantottam fel nem túl nőiesen -, de te még azt se vetted észre, hogy mit miért tettünk. Mi beértük volna pénz helyett a szereteteddel vagy csak néhány együtt töltött hétvégével. Próbáltunk lehetetlen dolgokat kérni, hátha egyszer végre rájössz, hogy mi nem mást akartunk csak egy kibaszott családot! - tört ki belőlem az évek óta elfojtott harag.

Amíg a vonal végén pár perc néma csend állt be, addig próbáltam visszatartani a könnyeimet. Beharaptam az ajkamat és lehunytam a szemeimet. Nem, nem fogok többet sírni - ráztam meg a fejemet. Ezt már akkor megfogadtam, mikor az iskolai fellépéseimre a színjátszókörben, Katen és az aktuális dadánkon kívül soha senki nem jött el.

- Pep én... - szólalt meg hirtelen a készülék a kezemben, amitől megugrottam és azonnal kiszakadtam a borús emlékeim közül.

- Azt hiszem most leteszem. Szia Apa! - nyomtam ki a telefont. Mélyeket lélegezve dőltem neki a folyosó falának. Régen éreztem ennyire üresnek és elveszettnek magam. Hiányzott a nővérem.

~ o ~ o ~ o ~

- Hová mész? - morogta Adil álomittas hangon.

- Cssh - simítottam végig a karján. - Inni, aludj csak tovább - csúsztam ki mellőle majd a köntösömet felkapva a konyhába sétáltam.

Megálltam a teraszajtónál és a függönyt félre húzva kifelé bámultam a sötétbe. A délutáni telefon óta nem találtam a helyemet. Az a néhány perc olyan dolgokat kavart fel bennem, amik már nagyon régóta el voltak temetve az agyam leghátsó zugában.

Kihúztam a komódom második fiókját és néhány kutató mozdulat után kezembe akadt amit kerestem. Kinyitottam az erkélyajtót és kiléptem a friss levegőre. Lehuppantam az egyik kényelmes rattan fotelbe és meggyújtottam a kezemben szorongatott cigarettát. Nagyon ritkán vetemedtem erre, mert Kate mindig leszidott érte, de most nem volt itt, hogy megtegye. Nagy slukkot szívtam a mentolos bűzrúdból és élvezettel fújtam ki a füstöt. Elgondolkodva néztem a kavargó szürke oszlopot és észre sem vettem, hogy újra maga alá temetett a múlt.