Stitches - Varratok

Chapter 6

     Napok, sőt, hetek teltek el azóta az ominózus péntek óta, nekem viszont úgy egybeolvadt minden, hogy fel sem tűnt; már a november közepét tapossuk. Időközben én is a tizenöt évesek közé léptem - igen, eddig még 'csak' tizennégy voltam, őszi gyerek lévén -, az idő hidegebb lett, közeledett a tél, a hangulatom pedig pont illett ehhez az egészhez.
Egyedül csináltam mindent, mint az ezelőtti időszakban, annyi különbséggel, hogy újra kellett szoknom a magányt.
Hiába töltöttem nagyon kevés időt Alexszel, csupán alig pár napot, mégis sikerült elszoknom ettől. Mert igen, hatásos volt a kirohanásom, békén hagyott.

Hogy örültem-e ennek? Eleinte igen. Nagyon. Nem éreztem úgy, hogy meg kell felelnem még neki is, hogy úgy kell tennem, mintha már segített volna, vagy hogy normálisnak illene vele lennem. Már nem kellett. Aztán rájöttem, mennyivel jobb volt. A hülye viccei, amit a pár alkalom alatt megismertem, az, hogy tényleg próbált mellettem lenni azon alkalmak egyikénél, mikor megaláztak.... nem, nem azt mondom, hogy hiányzott, csak mégis jól esett, hogy akkor volt valaki mellettem, ha csak ennyire igazán rövid időre is. De én csináltam ezt magamnak. Már nem változtathattam meg, hisz hiába kértem volna bocsánatot. Utána hogyan tovább? Nem lett volna olyan, mint eddig. Tudtam, hogy megjegyezte, amiket mondtam, és én is azokat, amiket ő mondott. Szerencsémre viszont nem kürtölte világgá hangos vitánkat, ahogy hittem, csupán néhány tizenegyedikes srác nézett rám eléggé érdekesen, de mások nem. Már a "beszóltam a nagymenőnek" téma is lecsengett, szóval ha úgy nézzük, nyugtom volt.
Emese is kissé leszállt rólam, talán elégtételt kapott a már nem csak lelki, hanem fizikai bántalmazásomból. Ha neki így jó, akkor legyen. Amíg békén hagy ő is, egy szavam nem lehet. Mégis történt valami egészen jó dolog az elmúlt időszakban. Iskolánkban új szakkört indítottak. Méghozzá az olyanok számára, akik igazán szeretnek olvasni. Igen! Ez végre az én világom volt, még ha csak egy egészen kicsit is. Tényleg szerettem a könyveket, és bár elég csekély létszámmal, de úgy tűnt, mások is így vannak ezzel. A szakkörön megismerkedtem pár emberrel, de nem mondanám, hogy barátok lettünk. Csak a külön órákon voltunk jóban, de ennyi.
Most viszont feladatot kaptunk, ráadásul párosat. Így történt, hogy engem kiválasztott egy Lilla nevű, végzős lány, mert kiderült, hogy ugyanazt a könyvet olvastuk utoljára, és arról kellett kiselőadást készíteni. Vagyis inkább könyvajánlást. Makettel, ábrával, szöveggel. Ahogy akartuk.
Szóval épp úton voltam a megadott címre kabátban, a hideg ősz végi délutánon fagyoskodva. Nem siettem, úgy beszéltük meg, hogy három körül érek oda hozzájuk. Én vittem a hiányzó alapanyagot az elmegyógyintézethez, nála volt a többi.
Hamar odaértem a célomhoz, ami egy vaskapus ház volt, a hűvös lévén már elszáradt füves udvarral és néhány fával. Lilla azt mondta, menjek el nyugodtan az ajtóig, a kutyát becsukja, így hát beléptem a kapun, és tettem, amit mondott; elsétáltam az ajtóig. Az emlegetett állatot sehol sem láttam, csak egy nagyobb kennelt és benne egy házat találtam. Gondoltam, biztosan behúzódott. Nem szenteltem neki több figyelmet, eléggé fáztam ehhez, mivel úgy fújt a szél, mintha muszáj lenne. Gyorsan bekopogtam, és kipirult arccal vártam, hogy kinyíljon a fa szerkezet, ami meg is történt. Mégsem az várt az ajtó túloldalán, akire számítottam. 

- Szia. - hallottam Alex meglepett hangját, mire felnéztem a még meglepettebb szemeibe. Mi van? Házszámot tévesztettem? 

- Öhm... szia. - köszöntem félénken, hiszen nem tudtam, hogyan viszonyulunk a vitánk után egymáshoz. Mármint persze, tudtam, hogy haragszik rám, és én is kissé nehezteltem rá, de ennél többre nem jutottam. 

- Te... szóval a múltkori miatt jöttél? Honnan tudod a címem? - kérdezősködött az ajtófélfának támaszkodva. Nem úgy tűnt, mint aki egyhamar beenged a hidegről, így felnéztem 180 centiméteres magasságára, és próbáltam gyors magyarázattal ellógni. Amúgy sem szándékoztam bemenni hozzá. Biztosan összetévesztettem az utcát vagy a házat vagy valami mást. De abban a pillanatban még sziklaszilárd meggyőződésem volt arról, hogy ez itt nem lehet a megfelelő hely számomra.