Kinga egy átlagos lány. Átlagos múltal, ugyan annyira átlagos jelennel, és egy eseménnyel teli jövővel. Két héttel kezdődött az egész. Két héttel. A lavina pedig megállíthatatlan azóta. Ha szereted, mond el neki. Ha hiányzik, hívd fel. Ha csak látn...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Kinga:
Éppen Noelék felé sétáltunk, és nagyban beszélgettünk. Állandóan témát váltottunk. a végén, már azt sem tudtam, hogy a focitól, hogy jutottunk el a kedvenc süteményeinkhez. Szeretem Noelt. Anya biztos, hogy örülni fog neki. Apa, na ő kevésbé, de mindegy is. Nem számít. Befordultunk, egy eléggé forgalmas útra, de nem tudtam levenni a szememet Noelről, így kiléptem az útra.
-KINGAAAAAA!!!!!! - Noel hangját hallottam, amint a nevemet kiáltja, és láttam, hogy keze utánam nyúl. Utána elsötétült minden. Nem tudom mozgatni a kezem. Hallok hangokat tompán, de meg nem tudnám mondani, hogy ki mondja. Azt meg főleg, hogy mit mond. Jól hallom? Mentő jön? Mégis mi történt? Teljes sötétség. Alig emlékszem valamire. Hol voltam? Hova mentem? Kivel voltam? Vagy egyedül indultam el? Miért nem emlékszem semmire? Akár mennyire próbálkozom, semmi nem ugrik be, az elmúlt, napról. Reggel van, vagy éjszaka? A tegnap este, még rémlik, hogy fel kellett másznom az ereszen, de a felkelésem utáni időszak, kiesett. Várjunk csak. Felkeltem egyáltalán? Vagy még mindig alszom? Próbáltam megemelni a karom, de nem tudtam mozdítani. Nem tudom, hogy hol vagyok, de már most utálom.
~3 nappal később~
Érzem, hogy valaki fogja a kezem. Ki fogja a kezem? Ne fogja a kezem. Mióta vagyok ott ahol vagyok? Fel kéne már ébredni. Kezdek bedilizni, hogy csak magammal beszélhetek. Egyáltalán normális ez? Próbáltam kinyitni a szemem (sokadszorra) és most sikerült is. Valami fehér szobában voltam. Fehér falak, szentén ilyen függöny, és egy srác, a mellettem lévő széken. Rá voltam kötve, ezernyi gépre. Mindenhonnan csövek lógtak ki, és a bal alkarom be volt gipszelve. Belenyilallt a fájdalom a fejembe, ezért oda kaptam az ép kezemet. Erre a srác felkapta a fejét, és könnyes szemein keresztül nézett vissza rám.
-Kinga. Jól vagy? - kérdezte remegő hangon. Olyan ismerős az arca, de meg nem mondanám, hogy honnan. Lehet csak szimplán azért, mert kedvesnek látszik.
-Te ki vagy? - kérdeztem, és kivettem a kezéből a kezemet. Meglepődötten nézett rám. Még ő van meglepődve? Na álljon meg a menet.
-Nem ismersz meg? - kérdezte félve.
-Mert kéne? - kérdeztem vissza, mire ő lehajtotta a fejét, és nemlegesen megrázta. - Tudod, hogy mit történt? - kérdeztem, és mutatóujjammal megemeltem a fejét.
-Éppen hozzánk mentünk, és akkor.......te kimentél az útra. Már nem értelek el, és jött az az autó,........és nem tudott már negálni. Elütött téged. Te a földre rogytál, és nem reagáltál semmire. Egyszerre hívtam a mentőket. azt hittem meg fogsz halni. - mondta és könnyes lett a szeme.
-Miért mentünk hozzátok, amikor nem is ismerlek? - ezt most nem értem. Fájdalmasan felnevettet, és belenézett a szemembe.
-Hunor legjobb barátja vagyok. Emlékszel Hunorra? - kérdezte. Hát persze, hogy emlékszem rá. Bólintottam, ő pedig folytatta. - Szombaton kijöttél, mert túl hangosan hallgattuk a zenét, és megkértél, hogy halkítsuk le. Ott láttalak meg először. Gyönyörű voltál akkor is, és most is. Elkezdtünk szerelni, és megbeszéltük, hogy délután elmegyünk fagyizni. Elkezdett esni az eső, ezért inkább egy kávézóba ültünk be. Ott találkoztál Balázzsal, és nagyon kiakadtál. Én is jól felhúztam magam. Aztán kimentem az esőbe, és te utánam jöttél. Megcsókoltalak, és szerelmet vallottam neked. Azt mondtad, hogy te is szeretsz. - az utolsó mondatnál eltorzult az arca a fájdalomtól.
-Ez lehetetlen. Tisztán emlékszem arra a napra, és te nem voltál ott. Nem akarlak megsérteni, de még soha életemben nem láttalak téged, és szerintem te is össze keversz valakivel. - eléggé fura ez a srác. - És csak úgy mondom, hogy Balázzsal még soha nem veszekedtünk. Nem is tudnék rá haragudni.........Szeretem őt. - fejeztem be, és az idegennek leesett az álla. Látszólag gyorsan össze szedte magát.
-Szólok a tesóidnak, hogy felkeltél. meg hívok egy orvost is. - mondta, és felállt.
-Várj. Mióta vagyok itt? - láttam a szemében, hogy másra számított, de nem tehetek róla, hogy nem emlékszem rá. Látszólag fontos voltam neki. Annyira sajnálom.
- Ez a harmadik napod. - mondta, és lehajtott fejjel kiment. Már kedd van? Hogy lehet ez? Hirtelen Barniék jöttek be. Elkezdtünk beszélgetni. Mondták, hogy anyáék keretek, és érdeklődtek. Azt kérdezték, hogy haza akarok-e menni. Természetesen nemet mondtam. Még ki kell faggatnom a nagyszüleimet. Na meg persze össze jönnöm Balázzsal. De erről csak nekem kell tudnom. Marciék egész délután ott voltak, de még a nagyiék előtt haza kellett menniük, úgyhogy megint egyedül voltam. Közben az orvos is bejött, míg itt voltak a fiúk, és közölte, hogy a szombati nap egyes részeit, elveszítettem, mert amnéziám volt. Mint kiderült, Noelnek hívták az idegent. Ezek szerint csak őt felejtettem el. De miért őt? Miért nem mást? Miközben ezen gondolkodtam, kinyílt az ajtó. Vajon ki lehet az? Amikor megláttam a lélegzetem elakadt, a szívem pedig kihagyott egy ütemet.
Noel:
Kinga már három napja kómában van. El sem hiszem, hogy nem tudtam volna elérni. Ha még jobban akarom, akkor talán. Vagy ha jobban figyelek rá. Elfelejtett. Amnéziás lett, és abból a napból, pont engem felejtett csak el. Legszívesebben ott helyben elbőgtem volna magam. De mellette szétvertem volna a berendezést. Hogy lehet? Miért velem történik ez meg? Jó, mással se, de miért velem?! Minden egyes nap azt nézni, hogy még mindig nem kelt fel, és reménykedni abban, hogy minden rendben van vele. Asszem még ősz hajszálaim is lettek ebben a pár napban. Fáj, és nem tudom, hogy mit tehetnék. Hogy lehet valakinek visszahozni az emlékeit, amikor valaki mást szeret, és nem foglakozik a te érzéseiddel. Talán, hogyha megint megcsókolnám, akkor vissza térnének az emlékei. Mondjuk ilyen csak a mesében van, de én bármit megtennék, hogy emlékezzen rám. Hazafelé sétáltam, és a köveket rugdostam, amikor egy részeg társaságba botlottam. Meg akartam halni. Ha atom részegek, akkor valószínűleg megteszik, ha adok nekik egy pisztolyt és azt mondom, hogy játék. Nem. Nem lehet. Nem tehetem ezt a szüleimmel, és a kis tesómmal meg pláne nem. Milyen lenne neki, amikor mondjuk 4 évesen, megy be a temetőbe, hogy gyertyát gyújtson a bátyja sírjára. Még bele gondolni is rossz. Igaz, hogy most legszívesebben végeznék magammal, de túl kell lépnem rajta. "Minden csoda 3 napig tart". Milyen ironikus. Nem? Csak annyi a dolgom, hogy nem gondolok rá. Ha arra gondolok, hogy nem szabad rá gondolnom, akkor is rá gondolok. Ugye? Akkor már most nem csinálom jól. Király. Még el sem kezdem, de már elcseszem. Otthon nem találtam senkit, így bementem a szobámba, és fájdalmamban, bele ordítottam a párnámba. Nem érdekel, ha valaki meg hallja. Nekem attól még, ugyan annyira fog fájni, mint eddig. Amúgy, nem tudom, hogy honnan de valahol tudat alatt, tudtam, hogy el fog felejteni, mert nagyon bevágta a fejét. De a végén, mégis a szívem nyert, na meg a remény, és már-már elhitettem magammal, hogy fel fog ébredni, és újra olyan lesz, mint ez előtt. Végül is, nagyot nem tévedtem. Minden olyan lesz mint régen, csak az előttem lévő részek lesznek, a díszletek. Olyan, mintha aznap halkan hallgatjuk a zenét, és akkor ő nem jön ki. Haragszom magamra. Csak is én lehetek a hibás. Senki más.
