Miatyánk, ki vagy a mennyekben
Az ég színe vörösbe torkollott. A humusztól fekete föld most vérben mosdott, hullákkal takaródzott. Fenevadak, emberek és démonok tetemeit varjak tépkedték. Lándzsák, kardok és eltört nyilak álltak ki az egykoron virágzó tisztásból, elnyelte mindent az izzadtság és az emberi szív álltál pumpált édes nedű keverte sár. Fű már le volt taposva, foltokban itt-ott egy-egy gaz lengedezett. A tisztás sötét lombú fák vették körbe
Szenteltessék meg a te neved
Háború dúlt. Két nép, két faj, két akarat közt....Mennyek és Poklok csatája az emberek képében, az ő világukban az ő kardjuk erejével. Ördögűzők és démonok tépték egymást alig pár órája, míg Ők a csatamezőre nem léptek.
Jöjjön el a te országod
Megfagyott a levegő, az egyik mosolya szélesre húzódott és bár csuklya takarta az arcát, erejét mindenki érezte, akinek meg volt a megfelelő rangja. Kitárta a kezét, a fekete lepel alól egy fehér kéz bújt elő, körmei feketére festve. Mindenki mintha egy pillanatra megtoppant volna és ráfigyelt. Hangja csengett, recsegett, félelmet keltett. Valamennyi harcos térde megrogyott és szemükben várták a halált. - Legyen az démon... ember...vagy angyal.....- kezével végigmutatott a jelenlévőkön. – De lelkében a láng én ellenem van... az pusztuljon!
Legyen meg a te akaratod
Egy sikoly... majd még egy és még egy. Emberi és fenevadak teste rogyott össze, vércseppeket szállított a kora tavaszi gyenge szellő. Alig tartott fél másodpercig, de a csapatok megfeleződtek...a démonok javára. Acsarkodva, nyálukat csorgatva az embereket kerülgették. Ám megmozdulni még egyikük, sem mert. A tisztás körbevette egy lila tűzgyűrű.
Amint a mennyben
A másik alak –ugyanis ketten voltak- lépett elő. Rajta fehér csuklya volt, finoman testére simulva kikörvonalazott kecses teste, s bár férfi volt, karcsú alakjával az ellenkező nemnek is elment volna. Ő is kinyújtotta fekete körmös fehér tenyerét és testvére mellé lépett. - Mindazok, akiknek a szívében nem lakozik szeretet, tisztelet, hűség...esetleg félelem irántam....az mind pusztuljon!
Úgy a földön is
Ismételten félpercnyi ordítás. A lila lángokat égszínkék lángok nyaldosták. És ez így ment. Órákig tartó terror, míg csak a két fivér és egynéhány démon maradt csak fent. Ha az emberek menekülni is akartak a tűzgyűrű elkapta a végtagjaikat és porrá égették. Csend van. Percekig csend. S ezt szénné éget csontok ropogása zavarta meg. - Túlélő? – sandított hátra a fekete ruhás démon. - Aligha lehetne... nagyon bátornak kell lennie ahhoz...- öccse ösztönösen vele fordult.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma
- Te....- egyszerre mondták és mindkettő hangja egyszerre csuklott meg, amint észrevették a számunkra nem idegen felet. A férfi arca tökéletes volt. Egy ránc, egy szeplő, egy pötty sem rontotta meg. Csupán gödröcskéi voltak azok, amik kiemelték róka mosolyát. Íriszei a vér színében táncolták, hófehér haja finoman vállára bomlott. Fekete ballonkabátot viselt, alatta piros ing. Kezeit sötétszínű farmerébe csúsztatta. Bakancsával kíméletlenül a hullákra lépve, a tisztelet legkisebb jelét sem mutatva az egykoron élő és lélegző lelkek felé. Ám a két testvér előtt megállt. Kezét kivette és szívére téve meghajolt előttük. - Hercegeim, jó önöket itt látni... – pillantott fel. Csalafinta tincsei mosolygós szemébe lógtak.
És bocsásd meg vétkeinket
- Mit keresel itt Démon király...Baál? – a fehércsuklyás démon levette a csuklyáját, példáját fivére követte. Vonásaik majd nemhogy megegyeztek, de voltak eltérések. Az egyik szemében ott éget a düh, a harag és a kalandvágy, borostyán sárga íriszei táncot jártak testvérén és Baálon. Sötétkék tincseiben egy-két tincs fehérre volt színezve. A másik kék tekintetét egyelőre a férfire szegezte, szintén fehér kaját hátrasimította. Halántékán finom fekete farkas tetoválás futott végig az arca felé. - Már keresni sem szabad Kazami? – vállat rántott és a sötét ruháshoz fordult. – Gorgemirá.... miért avatkoztok bele olyanba, amihez nincs sok közötök? - Nincs közünk? – Kazami felvonta szépen ívelt szemöldökét. – Ugyanolyan démonok vagyunk, mint akik az imént harcoltak. – Anyánk álltál teremtett vadorzók, hárpiák és vámpírok. Az emberek elégszer nyertek csatát, eléggé kiismertek minket. A mennyek szolgáival léptek szövetségre. Csak nem hagyhat- - De. Igenis hagyhattátok! – vágta félbe őt a démonkirály. – Hercegek vagytok, minden hercegen túl! Nem mutatkozhattok mindenféle cseprőbb-apróbb csetepatéban!
Miképpen mi is megbocsátunk
- Csetepaték?!? – Gorgemirá körbemutatott. – Ha ez neked csupán egy utcai verekedés... akkor el vagy tévedve. - Nem is igazi csata. – már teljesen oda ment hozzájuk, egy kartávolságnyira megállt előttük. Tán egy fejjel magasabb volt, igazán látszott kik a gyermekek és kik a felnőttek. – Túl fiatalok vagytok felfogni a háború fogalmát. Fiatalok, tapasztalatlanok... és hevesek. Még te is Kazami. – Baál elkapta a hercegek tarkóját és összeütötte a fejeiket, épp úgy mintha egy apa tenné. Majd mindkettejük homlokára gyengéd csókot lehelt. - Ideje haza menni hercegeim...
Az ellenünk vétkezőknek
De hirtelen meghallották... azt a hangot. Mikor a kés a húsba simul. Azt a puffanó, édes hangot mikor összetöri a csontokat, roncsolja az idegeket és az izmokon sebet ejt. A hercegek szeme elől pár centire állt meg az a kard ami a démonkirályt átszúrta. Baál ajkáról finom csíkban folyt le a vér, de nem rogyott meg. Mögötte egy fiatal harcos állt, jellegzetes ördögűző egyenruhájában. Csupán tanoncként keveredett ide és az Angelo névvel illeték, de ő sem ahogy senki sem készült fel erre... a vérengzésre. - Mit csinálsz? – Baál finom hangjában a szigor keveredett. A pengére fogot. Saját vére tapadt a tenyerére. Gorgemirá és Kazami riadtan, a sokktól megdermedve álltak, egymásba karolva. Könnyedén elpusztíthatták volna... de nem tették. Tudták, hogy tanítójuk többre is képes mintsem ennyitől meghaljon.
És ne végy minket kísértésbe
Angelo keze megremegett és ő maga is a földre roggyant. Lehajtva fekete tincseit, kikörvonalazódott benne hogy ez talán nem a legjobb ötlete volt. Magában már felkészült a halálra s várta, hogy ugyanúgy kifacsarodjon, ahogy tanítói és bajtársai tették. Ám e helyett csak a kardja hullott mellé - Szóval...- Baál a mellkasán levő vérző sebre szorított. A hercegeket nézte. – Mégsem vétkeztetek mindegyikkel? - De mi azt hittük! – csattant Gorgi hangja és elengedte öccsét. – E... ezt nem élhette túl csak úgy senki.... Hisz' mi mindent felsoroltunk, amit tudtunk! A saját oldalunkat nem sajnálva! Mi- - Gyengék vagytok. – a démon hangjában olyan él volt, hogy pofán is baszhatta volna az ikerpárt. – Gyengék, bénák, tapasztalatlanok. Ha még ennyi embert sem tudtuk rendesen kipusztítani, inkább süllyednétek el szégyenetekbe! - hangja már nem hogy türelmes nem volt, hanem egyenesen felháborodott. A hercegek behúzták a nyakukat s a démon király a fiatal ördögűzőhöz fordult. – Te meg túl tehetséges a halálhoz.
De szabadíts meg a gonosztól
Megragadta Angelót a kabátjánál fogva. A fiúnak ideje, se lelki ereje nem volt tiltakozni; hagyta végigvonszolni magát a hulla kupacokon. Karamellbarna szemeiben elveszett a fény, ahogy a sugdolódzó démonhercegek alakját látta egyre távolibbnak - Hova viszel? – tette fel elhaló hangon a kérdést. - Egy olyan helyre ahol nem találnak se rád, se rám. Egy olyan helyre...ahol taníthatlak. – mosolyodott el szokatlanul nyájasan Baal. – Ne aggódj Angelo. Többé már nem bánthatnak. Megígérem.
Ámen
