A bennem élő szörnyeteg

Csend.

Ez volt az első dolog, amit érzékeltem a külvilágból, miután magamhoz tértem. A túlságosan is nagy, békésnek egyáltalán nem mondható csend. És tudtam, hogy ez sosem jelenthet jót. Számomra soha. Ilyenkor mindig biztos lehettem benne, hogy valami rossz van készülőben. Valami nagyon rossz. Csak még nem jöttem rá, mi is lehet az.

Megpróbáltam megmozdulni, de a végtagjaim képtelenek voltam engedelmeskedni, valami megakadályozta őket abban, hogy teljesítsék az agyam parancsait. Egy külső tényező. A szemeim se voltak hasznomra, a félhomályon és néhány szögletes, sötét tárgy elmosódott körvonalán kívül semmit sem tudtam befogadni, az érzékeim furcsán tompák voltak. Benyugtatóztak – nem ez lett volna az első eset. Ez pedig megmagyarázná, miért nem voltam képes megmozdulni, hiszen a nyugtatóhoz általában a szíjazás is hozzátartozott, mikor Ő nem bírta türtőztetni magát...

A meglepetés akkora erővel csapott le rám, akár egy jól irányzott tarkón vágás. Majdnem tizenhárom éve már, hogy a saját testem cselekedeteit külső szemlélőként kellett végignéznem, ezen időszak emlékeit csak egy szakadt, öreg rongydarab foszlányaihoz tudtam volna hasonlítani: képek, hangok, szagok villantak fel, arcok és nevek, meghatározó események, ám ahogy megjelentek, el is vesztek az örök, visszahozhatatlan sötétségben. Az életem olyan volt, mintha egy régi, rossz minőségű, szemcsés képernyőjű tévében néztem volna, semmit sem tehettem, csak sodródtam az eseményekkel. Azonban most valami más volt. Nagyon más. Én uraltam a testemet, nem Ő. Ökölbe tudtam szorítani a kezeim, meg tudtam mozgatni a lábujjaim, érzékeltem az alattam lévő kemény matracot, éreztem az orromat facsaró fertőtlenítő- és fémszagot. Mindent. És tudtam, hogy ezekre a pillanatokra úgy fogok majd emlékezni a jövőben, mint bármelyik másik ember.

Bár még mindig kábult voltam, a legnagyobb félelmeimet túlragyogó öröm, ami drogként áradt szét az ereimben és jutott el a testem legapróbb, legtávolabbi részeibe is, most végre hatalmas terhet vett le a lelkemről – még a légzés is könnyebben ment. Szerettem volna nevetni – nem olyan hisztérikus rikácsolással, mint Ő szokott – és sírni, szétkürtölni a hírt mindenkinek, akivel csak összetalálkoznék. Mert végre én voltam Én.

- Örülünk, örülünk? Juhú, igen! Vidámkodjunk együtt! – A túlságosan is ismerős, hátborzongató hangra összerezzentem. Nem volt olyan intenzív, mint szokott, valahonnan az elmém hátsó részéből beszélt hozzám. – Hurrá! Nathaniel visszatért! Éljen! – dalolta eltúlzott jókedvvel, míg a vérem megfagyott az ereimben. A boldogság, amit egy pillanattal ezelőtt éreztem, leomlott, akárcsak a középkori várak elkorhadt fakapuja egy erős és kemény faltörő kos támadásától. Mert ha Ő megjelent, az számomra a véget jelentette.

Mire vársz? Miért szórakozol? Miért kínzol? Miért adsz szabadságot, ha úgyis elveszed tőlem?

Kulcs zörgését hallottam, majd zár kattanását és a kitáruló ajtó nyikorgó-csikorgó hangját. Léptek visszhangzottak a szobában, az ismeretlen egyre közelebb és közelebb jutott hozzám. Izmaim akaratlanul is megfeszültek, mikor lelki szemeim előtt megjelent a már jól ismert injekciós tű, ami már sokszor taszított bele az öntudatlan sötétségbe. Miért hitték azt, hogy vakságra kárhoztatva egy szűk helyen olyan nagyon öröm számomra együtt lenni Vele? Hát nem tudták, hogy sosem lehettem teljesen egyedül?

- Nathaniel Vernon – hallottam meg a nevemet mély, rekedt és fáradt férfihangon, aminek tulajdonosa a következő pillanatban megjelent még kissé hullámzó látóteremben. Ezüstös szálakkal színezett, rövid, fekete hajjal keretezett, ráncos arcba bámultam, látványomtól az illető vékony vonalú ajkait összepréselte, egy mocskos tó zöld és barna árnyalataiban játszó szempár nézett rám aggodalmasan egy szemüveg takarásából, aminek üvegén haloványan láttam visszatükröződni saját magam. – Dr. Passmore vagyok. Hogy érzi magát? Tisztában van azzal, hol van? – vett elő fehér köpenyének zsebéből egy vékony, tollra emlékeztető lámpát, amivel belevilágított a szemembe, majd tömpe ujjaival az állán dobolva tüzetesen végigmért.