Life is a bitch

Cold hand, warm heart

 Már a megismerkedésünk óta tudtam, hogy Thony szívbeteg. Születése óta gondok vannak a szívével és már több műtéte is volt. Elkísértem őt a vizsgálatokra, a műtétekre és szinte mindenhol ott voltam vele. A balesetem előtt egy évvel megállapították, hogy javult az állapota, így kevesebb vizsgálatra van szükség és megnyugodhat, hisz már nincs akkora baj. És most fogalmam sincs, hogy mi van vele. Megrémisztett, hogy a minap majdnem rosszul lett és ismét éreztem azt a rettegést amit évekkel ezelőtt a kórházban. Félek, hogy baja lesz. Azt nem bírnám ki...

Minden nap eljött Adamért és elvitte őt, hol a játszótérre, hol hozzájuk játszani. Egyik nap azonban nem jött. Nem hívott, nem írt SMS-t sem. Nem szólt, hogy nem ér rá, így nem tudtam, hogy mit is gondoljak ezzel kapcsolatban.

-Mikor jön apu?-kérdezte a kanapén mellettem ülő Adam.

-Nem tudom kicsim, de biztos mindjárt itt lesz!-nyugtattam a fiamat, de cseppet sem voltam ebben olyan biztos. Rosszat sejtettem és féltem, hogy beigazolódik a sejtésem.

-Thony?-kérdezte apa.

Bementem hozzá a konyhába.

-Nem tudom hol van-ráztam a fejem.-Hívtam már párszor de nem veszi fel a telefont.

-Biztos közbejött neki valami-mondta nyugodtan.

-Akkor szólt volna. Aggódom, hogy valami baja esett.

-Tudod Haley számát?-kérdezte.

-Nem. Mit csináljak?-néztem rá kétségbeesetten.

-Várj egy kicsit, hátha visszahív és tisztázza a dolgot.

Megcsörrent a telefonom és én automatikusan felvettem.

-Igen?-szóltam bele.

-Maga Mia Peterson?-kérdezte egy hang.

-Én vagyok. De ki maga?

-A városi kórházból hívom önt, Anthony Roberts kapcsán.

-Mi történt vele?-kérdeztem az asztalra támaszkodva.

-Kérem fáradjon be a kórházba és mindent elmondunk-lerakta.

-Ki volt az?-kérdezte felvont szemöldökkel.

-A kórház. Thonyt bevitték és be kell mennem-hebegtem.

-Mi a baja?

-Nem mondtak semmit csak, hogy menjek be-gyorsan elkezdtem öltözködni.

-Beviszlek-ajánlotta fel apa és már ő is a kabátját húzta.

-Anya!-szóltam kétségbeesetten.

Lesietett a lépcsőn és kérdőn nézett rám.

-Vigyázz Adamre, Thony bent van a kórházban, majd jövök-hadartam el neki és a következő pillanatbán már a kocsiban ültem apa mellett.

-Nem mehetünk gyorsabban?-idegeskedtem.

-Nyugodj meg egy kicsit! Thony erős férfi te is tudod. Nem lesz baja.

Csigalassúnak tűnt az amúgy tíz perces út, de végül megérkeztünk.

-Majd hívj!-kiáltott utánam apa, amikor kiszálltam a kocsiból.

Besiettem a kórházba és a recepción Thony nevét mondva megmondták a szobaszámát. Amilyen gyorsan csak tudtam felszaladtam a lépcsőn és megkerestem a szobát, de mielőtt bementem volna beszéltem Thony orvosával, aki tájékoztatott, hogy bár Thony most jobban van, muszáj megműteni őt.

-Mia?-kérdezte egy erőtlen hang, amikor beléptem a szobába.

-Szia-mosolyogtam rá.

Leültem az ágya melletti székre és a kezeim közé vettem a jobb kezét.

-Mi történt?-kérdeztem.

-Összevesztem Haleyvel. Azt mondta nem akarja, hogy Adammal találkozzak, mert nem akar még több problémát az életébe. Szerinte Adam csak közénk áll és a jövendőbeli gyerekünkre is rossz hatással lesz mert nem tudok teljes mértékben rá és a babára figyelni. Aztán téged is elhordott mindennek én meg nem hagyhattam, hogy bemocskoljon titeket-fájdalmasan pillantott rám.-Nemsokára megműtenek-jelentette ki fájdalommal a hangjában.

-Nem lesz semmi baj!-próbáltam nyugtatni.

-Majd meglátjuk-sóhajtott.-Én már annyit szenvedtem ezzel a betegséggel. Az orvos azt mondta lehet, hogy nem fogom túlélni a műtétet.

-Nem-ráztam a fejem.-Nem, nem, nem az lehetetlen!-mondtam hisztérikusan.

-Szeretlek-motyogta.

-Én is. Én is szeretlek.

-Akkor jó!-sóhajtott mosolyogva.

Két ápoló és egy orvos lépett be a szobába.

-Mehetünk Mr. Roberts?-kérdezte az orvos.

Nem válaszolt csak rámnézett, mire én csak megszorítottam a kezét.

-Minden rendben lesz!-nyugatott. Ő nyugtatott engem, miközben ő állt egy szívműtét küszöbén.

Vissza fojtottam a sírást, hogy Thony ne azt lássa rajtam, hogy igazából semmi sincs rendben és nagyon féltem őt. Nyomtam egy puszit az arcára, majd kitolták őt a szobából, belőlem pedig előtörtek a könnyek és csak zokogtam a hideg kórházi szobában egy műanyag fehér széken.