Remény nélkül (Camren) //BEFEJEZETT//

Korházban.

  Camila szemszöge:

Reggel a doktor ébresztett engem és Lauren családját: 

"Nem ért főeret,-mondta az orvos,- ezért kisebb a vérvesztesége, rendbe fog jönni."

 Az orvos kijelentése hallatán fellélegeztem. Egész éjjel Lauren mellett virrasztottam és fogalmam sem volt,hogy mennyire súlyos az állapota és rendbe jön-e. Csak ültem az ágya mellett és összekulcsolt kezeinket bámulva gondolkoztam.

 Nem hagyott nyugodni egy érzés..egy érzés,mintha valaki benyúlna a mellkasomba,megszorítaná szívemet és kitépné a helyéről. Csak arra tudtam gondolni, hogy az ember,aki miatt élek, (hiába,hogy szakított velem) majdnem öngyilkos lett miattam.

Ally-ék elmesélték,hogy tegnap próba végén Lauren bevallotta nekik,hogy még szeret és hogy fáj neki ez a szituáció. Na igen... Ekkor volt bennem egyszerre boldogság és fájdalom, hisz' ha tegnap engedtem volna Laurennek, hogy beszéljen velem, lehet, hogy most épp mellettem feküdne, nem pedig egy rohadt kórházi ágyban.

 Lauren szülei elmentek beszélni a lányokkal,akik szintén egész éjjel itt voltak,miközben magamra hagytak Laurennel. Békésen feküdt,mintha mi sem történt volna. Gyönyörű volt. Sötét, kócos haja összekuszálódva terült el el párnáján,miközben egyenletesen vette a levegőt.

      Istenem,annyira szeretem.
Hangtalanul sírni kezdtem és ráhajtottam fejem az alvó lány mellkasára,kezemmel simogatva bekötözött alkarját.  

Lauren szemszöge:  
 
Lassan kinyitottam a szemem,kicsit homályos volt minden,de pillantottam kettőt és tisztán láttam mindent. Láttam és éreztem Camilát, aki rajtam feküdt és vállai remegtek. 

-Camz... -szólítottam meg halkan,és felvette a fejét.

Barna szemei csillogtak  könnyeitől ,és az én szemeimet fürkészték.

-Lolo..drágám..-folyt le még egy könny az arcán,és a ''drágám'' hallatán elmosolyodtam.- Jézusom én annyira sajnálom, én soha nem akartam,hogy-

-Shhh.- tettem rá mutatóujjamat a szájára és a bekötözött kezemmel letöröltem a könnyeit. - én sajnálom. Megoldhattuk volna,de én nem akartam,hogy szenvedj,ezért könnyebbnek éreztem,hogy szakítsak veled. De mindig azt szerettem volna,hogy te boldog légy. De tegnapi után azt hittem,hogy már soha nem fogsz hozzám szólni,és azt hittem,hogy a szülinapomat is elfelejtetted. 

-De Lauren! Nélküled soha nem leszek boldog! Azt hittem megfogsz halni, a-azt hittem v-végleg itt h-hagysz.. -kezdett erős zokogásba - Annál is rosszabb lett volna,mint mikor nem voltunk együtt,de láthattalak mosolyogni, hallhattam amikor énekelsz és elveszhettem a gyönyörű szemeidben. Életemben nem éreztem ekkora fájdalmat, mint mikor megláttalak a parton véresen.. Te vagy életem szerelme, érted élek, miattad érdemes élni és soha,de soha nem akarlak elveszíteni. 

-Camila.. én,azt hittem már nem szeretsz.. -kezdtem sírni én is.

Camila közel hajolt hozzám és könnyes szemeivel mélyen belenézett az enyémekbe.
 
-Kimondhatatlanul és végtelenül szeretlek! -mondta,mire felcsillantak szemeim.
 
Finoman megérintette az arcom megszüntetve azt a kis teret közöttünk és egy pár másodperc után ajkaink össze értek. Közelebb húztam magamhoz, majd egyre erősebbnek éreztem jelenlétet. Pár perc csókolózás után csak néztünk egymás szemébe és tudtam,hogy minden rendben lesz.

-Én is szeretlek Camz. -mosolyogtam rá,majd ajkaink megint összesimultak.

Visszajöttek a többiek és mindenki örült a látványnak. Apa picit letolt,hogy hogy tehettem ilyet,de örült,hogy jól vagyok. Mindenki örült ennek,de talán én a legjobban, hisz' ez a halálközelség  újra összehozott minket. 

Miután hazaengedtek tartottunk egy kisebb bulit,de csak a lányok és család. Végül minden kitisztázódott és többé nem kell félnem,hogy elveszítem az egyetlen embert,akit mindennél jobban szeretek. 

~~~~~

Na szóval itt a vége:) Sajnálom,hogy ilyen rövid lett,de nem terveztem hosszabbra és mivel első írásom nem is akartam túlzásba vinni. (és bocsi az elírásokért)
Köszönöm mindenkinek,aki elolvasta és ha tetszett jelezzétek. :)
Puszi mindenkinek! ♥♥♥