Crush

02.

Halk léptekkel haladtam végig az iskola folyosóján az osztálytermemet keresve, ugyanis elkéstem. Már megint.

De hiába nem én tehetek róla, hogy reggelente úgy érzem magamat, mint akin átment vagy 10 teherautó, egyszerre. És nem mintha nem akarnék iskolába menni, csak éppen rohadtul nincs hozzá egy esőcseppnyi kedvem se, hogy eljöjjek, egy olyan helyre ahol mindenki utál, szívat, és pokolian lehangoltnak érzem magam. A nap nagy részét amúgy is a gyengélkedőn töltöm, mert minden 2 órában úgy lüktet a fejem, hogy fel sem tudok állni.

Ahogy szép lassan odaértem az osztályteremhez, úgy nyitottam ki az ajtót mintha az életem múlna rajta(vagyis szép lassan), de hiába ha egy ajtó kinyílik, akkor minden tekintett odafordul. Ahogy beléptem már rögtön láttam a tanáron, hogy már megint azt az arcot vágja, amit minden reggeli késésemnél szokott. A „sajnálom" keveredik a csalódottság és düh egyvelegével.

Ennél meg már csak egy rosszabb dolog van.

- Na, mi van depicica, már megint vagdosod magad? – Szólalt meg egy hang valahol a hátsó padoknál.

- Biztos ezért késik mindig, sok időbe telik feltakarítani a vért. – Az egész osztály nevetett, a tanár pedig hiába próbáltam kontrolálni őket, nem sikerült.

Csak jöttek tovább a gonosz megjegyzések egészen addig, amíg le nem ültem a helyemre és meg nem szólaltam. – Elnézést. –Olyan hangosan próbáltam megszólalni, ahogy csak tudtam remélve, hogy a tanár meghalja. Így-is úgy-is elengedte volna ezt az egészet, mint mindig, de nem akartam, hogy az egész osztály azzal szívatna, hogy nem kérek bocsánatot. Mert előfordult már.

Amint az óra lement szaladtam is a gyengélkedőre ahonnan átirányítottak az iskolai pszichiáter irodájába (egy gyors „hogy érzem magam" vizsgálat után, természetesen).

Mielőtt bementem volna kopogtam az ajtón és vártam, hogy behívjanak. Úgy 2 perc elteltével egy nálam felsőbb éves lány jött ki az ajtón, aki szemmel láthatólag valami viselkedési zavarral küzdethetett, a megjelenése alapján. Rövid barna haja volt fekete csíkokkal díszítve, és olyasfajta punk-kos öltözéket hordott, amit megkoronázott az alkarján lévő tömérdek tetoválás.

Oda jött hozzám, leült mellém és elkezdett velem beszélgetni.

De komolyan. HOZZÁM SZÓLT!

- Legalább a cigim megúszta. –Ennyit mondott miközben felmutatta a fura kis nyuszis pénztárcába rejtett cigaretta csíkokat.

Egy pillanatra teljesen lefagytam a döbbentségtől, hogy valaki beszélget velem és mire kezdtem volna feldolgozni, újra megszólalt. –Vera vagyok, te? –Felém nyújtotta a jobb kezét, én pedig még mindig „nem feltűnően" bámultam őt és úgy ráztam vele kezet.

- Dorina. – Ennyit bírtam kinyögni a számon. A csodálkozástól, hogy valaki tényleg szemtől szembe, normálisan kommunikál velem, még mindig ledöbbentem egészen addig, amíg fel nem tette a nagy kérdést.

- Te miért vagy itt, valami zűrt csináltál a suli körül? Vagy esetleg verekedtél? –Kíváncsian nézett rám azzal a nagy kék szemeivel és közben fülig ért a szája, én meg végül arra jutottam, hogy elmondom neki. *-A legtöbb, amit veszíthetek, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy beszélgetünk. –Gondoltam magamban*

- Depressziós vagyok. –Amint kimondtam arra számítottam, hogy fura képet fog vágni és egy oké-val fog elköszönni tőlem. De...

- Király! És már vagdostad is magad meg minden? – Mindezt hihetetlenül nagy vigyorgás közepette mondta, mint valami örült és úgy éreztem, hogy valami hihetetlen történik velem. Igazából még akkor nem tudtam, hogy egy ritka idiótával barátkoztam össze, mint amilyen én is vagyok.

És hosszú idő elteltével mosolyogtam, úgy mutattam meg neki a vágásokat mind a két kezemen.

Így visszagondolva elég pszihó-nak tűnhettem.

Pont akkor nyitotta ki az ajtót Dr. Molnárné, hogy körülnézzen várakozik-e valaki. Még szerencsére, volt időm visszahúzni a pulóverem ujját. A doktornő pedig olyan megvette nézett Verára, ahogy még egy embert sem láttam nézni.

- Következő?- Szólalt meg szokásos szövegén Molnárné, ami inkább hangzott kérdésnek, mint utasításnak. Lassan felálltam a helyemről és egy laza csuklómozdulattal elköszöntem Verától, aki csak mosolygott majd gyorsan elfutott.

Én zártam be magam mögött az ajtót és úgy mentem a doktornő után, aki már megint úgy mozgott, mint aki a lelkét köhögte ki azzal, hogy kitette a lábát otthonról. * - Ha tudná milyen az igazi fájdalom, akkor nem így viselkedne –Gondoltam*

Amint leültem vele szembe azonnal jöttek az idióta kérdései, amit feltesz minden egyes alkalommal, amikor találkozunk.

(Hogy ébredtem? Hogy érzem magam? Mit ettem ma reggel? Vannak- e már barátai?)

Az utolsó kérdésnél megállt, sóhajtott egyet és úgy nézett rám, mint a miniszterelnökre szoktak a tüntetők.

- Ugye mondanom sem kell, hogy ne barátkozz olyanokkal, mint Rákóczi Veronika? –Ettől a kérdéstől egy kicsit ledöbbentem, de végül idegesen bólintottam. –Nagyon örülök, hogy elkezdtél kommunikálni, élőlényekkel, de nem az olyasfajtákkal kellene az idődet töltened, akik csak rontják a már így is súlyos helyzetedet. –Itt tartott egy ki szünetet, hogy megfigyelje tényleg értem, amit mond. Bólintottam, de attól teljesen hülyének éreztem magam, gondolom ezt is gondolja. Hogy valami kis agyi fogyatékkal is rendelkezem a depresszió mellett és nem értek meg egy normális mondatot.

- Még csak 10.-es vagy, így van egy csomó időd és lehetőséged, ami csak arra vár, hogy felhasználd és barátokat szerezz. Szóval, ha te is úgy gondolod, hogy lelkileg készen állsz rá, akkor kezdj el nyugodtan barátkozni, csak ne olyanokkal, mint ő. –

Ezek után még bent tartott vagy 20 percig és azzal arckifejezéssel jöttem ki az ajtón, hogy mennyire utálom ezt a kötelező szart, ezt a nőt és ezt a világot.

- Ez a nő egy ribanc. –Végül hangosan is kimondtam.

- Egyetértek. –Szólalt meg előttem valaki, akit mikor megláttam rögtön azt hittem, hogy valaki máshoz beszél.

Egy velem kb. egykorú fiú állt előttem, aki nem volt tőlem sokkal magasabb, talán 5 centivel csak. Vöröses-barnás haja volt és szép zöld szemei, alsó ajkán egy kicsi pírsing díszelgett, amit alapesetben normális távolságból nem vettem volna észre, csak hogy, épp most az ajtóhoz nyomott és elég közel volt hozzám.

- Azt esetleg megkérdezhetném, hogy miért kell ilyen erőszakosan közel lenned hozzám? –Néztem egyenesen a szemébe, ami alap esetben zavart volna, de most nem. Most csak haragot éreztem.

- Nem. 

Már most ki nem állhatom ezt a fickót.

***

Helló! Köszönöm azoknak, akik eddig követték a történetemet, ugyan is most végre valahára IGAZÁN elkezdhetem az írását, és bocsánatot kérek, amiért itt húztam az agyatokat a felvezető részekkel, csak nem akartam elsiettetni a dolgokat. Szerettem volna, hogy minél jobban meg tudnátok ismerni Dorinát, és megérteni a helyzetét. Mert ugye nem könnyű depressziósnak lenni (bár jó magam még nem voltam) és ezzel szeretném támogatni azokat, akik már mind végigmentek/mennek ezen a poklon. A gyógyulás nem könnyű, de lehetséges csak nyitottnak kell lenni felé, akármennyire is nehéz, de segítséget kell kérned. Mert élned kell. Te egy fontos és egyedi személyiség vagy, akinek nincsen párja, és akire szükség van a világunknak!

És mielőtt jönnétek a kommentekkel, hogy mit tudok én, még nem is voltam depressziós, azt azért elmondanám, hogy: Együtt érezni és támogatni, szabad és én szeretnék.

Ennyit szerettem volna mondani, még egyszer köszönöm az olvasást és holnap jövök is a következő résszel.

Viszlát! :3