online ➳ hemmings ; hungarian translation

[kettő]

Charlotte kezei remegtek, amikor tárcsázta a számot, amit Luke adott neki. Mély levegőket vett, és elvesztette a számolást húsznál.

Még sohasem volt ennyire ideges. Nagyon nagyon tetszett neki Luke és ez a telefon hívás felforgatott mindent.

Mi van, ha ő nem fogja kedvelni ahogyan beszél? Mi van, ha utálni fogja a csendes hangját? Mi van, ha nem fogja kedvelni, hogy alig beszél? Mi van, ha nem fogja kedvelni, hogy ő ilyen más az igazi életben?

Nem volt több ideje, hogy kritizálni tudja önmagát, mert a telefon csengeni kezdett.

A lélegzetei rövidek voltak és nehezek, és a kezei semmiért sem tudtak volna megállni.

A csengetés hangosodott, és Charlotte szíve a gyomrába ugrott.

Ez volt az. Gondolta Charlotte.

"Hello?" egy halk, félig remegő, szép hang hallatszódott a telefonon keresztül és a lánynak le kellett ülnie.

"Luke?" a lágy hangja megremegett.

"Te jó ég" megpróbálta figyelmen kívül hagyni ezt az akcentust, de nem tudta, túl szép volt. "Charlotte, tényleg te vagy?"

A lány reszketve nevetett, az ajkába harapott s az arany haját füle mögé tűrte. "Igen."

"Olyan hangod van, mint amilyennek elképzeltem." Luke halkan suttogott és a lány kissé elmosolyodott.

"Olyan semmilyen a hangod, mint amilyennek gondoltam" a hangja megtört kissé, és besüllyedt az ágyába.

"Hé, hé nem kell idegesnek lenned, bub. Jó vagy." Charlotte szíve kihagyott egy ütemet, amikor a becenevén szólította. Tökéletesen hangzott a szájából.

"Bocsi." nyöszörgött. "Nagyon ideges vagyok." tartásba tette Luke-ot, és a hátára feküdt, az ő kényelmébe.

"Nem kell annak lenned." kuncogott Luke. "Másabb vagy mint kik-en."

Charlotte lágy mosolya elbizonytalanodott. Tudta, hogy meg fogja mondani ezt.

"Talán ez nem volt jó ötlet, Luke. Mondtam neked, kínos vagyok. Tudom, hogy más vagyok mint kik-en. Ha nem akarsz többet beszélni velem, megértem. Én akarok besz-" ki volt készülve Luke mély hangja miatt.

"Azta, azta, azta. Ki mondta, hogy nem akarok többet beszélni veled?" elképzelt egy önelégült mosolyt Luke arcán, de ötlete sem volt, hogy hogyan nézhet ki az az arc.

"N-nem tudom...Én csak gondoltam." dadogott és a halántékát maszírozta.

Összezavarta őt ez a nagy idő.

"Jó vagy, Charlotte." hallotta a mosolyt a hangjában és ez valahogy megnyugtatta őt. "Szóval...hogy vagy?"

Charlotte elfojtott egy nevetést. "Nagyon formális vagyok. És jól vagyok. Mi van veled?"

"Nagyon formális vagyok. És elképesztő." turbékolta Luke a vonalon keresztül, Charlotte ajkainak sarka pedig megrándult.

"Jó." megpróbálta elrejteni az idegességet a hangjában, de tudta, hogy Luke észrevette. A hangja magas volt és remegő.

"Charlotte?"

Charlotte hümmögött.

"Mi a baj?" Luke hangja valóban aggódó volt, de a lány nem tudott segíteni, azt gondolta, hogy a fiú nem kedveli őt többé. Mindig vicces és szórakoztató személy volt üzenetekben, és csak -uh-nem az igazi életben.

"Semmi. Csak fáradt vagyok." megpróbált ásítani, (de túlságosan eltúlozta.)

"Oh? Akarod, hogy elmenjek akkor?" kérdezte Luke.

"Nem. Rendben van. Tudom, hogy mennyire sokat jelent ez neked." mondta Charlotte, aztán az arcára csapott. "Nem fontos ez nekem, mert ez az, amit tudom, hogy te nagyon akartál. Várj. Elég izgatottnak tűnök. Te jó ég, én nem-"

"Charlotte?"

"Igen?"

"Fogd be."

"Oké."

//

Charlotte és Luke befejezték a két órás beszélgetést.

Charlotte sokkal kellemesebb lett Luke-al úgy, hogy hosszabban beszéltek, de egy kicsit még mindig ideges volt a gyomrában.

Nem tudott ezen segíteni - szociális szorongása volt, mindenki tudta.

Ő volt az egyetlen lány az osztályban, hogy be kellett mutatnia a prezentációját és elhagyta a szobát, amikor mindenki más "élőben teljesített".

Ő még nem érezte magát 100%-ban kényelmesen Luke-al, de ennek a peremén volt.

//

"Nem láttalak már egy ideje." kuncogott Beth, Charlotte anyja, amikor felhajtotta az ingeit és nadrágjait.

Charlotte elpirult és "összecipzárolta" a száját, úgy téve mintha messze lenne a kulcs.

Az anyja felhúzta egyik szemöldökét.
"Oh? Történt valami a Szívtipró Herceggel?"

Charlotte arca átszíneződött a rózsaszín egyik sötétebb árnyalatára, és lehuppant az ágyára.
"Csak barátok vagyunk, anya."

"De tudod, hogy kiről beszélek, kislányom." mozgatta a szemöldökét Beth, és Charlotte felnyögött majd elvette a legközelebbi dolgot (ami jelen esetben egy párna volt) és az anyja felé dobta.

Beth egy kézzel elkapta a párnát, és vissza dobta a lányához, eltalálva a homlokát.

Beth nevetésben tört ki Charlotte döbbent arcán, majd hamarosan Charlotte is kuncogni kezdett, az anyja pedig lefeküdt mellé az ágyra.

"Nagyon kedveled ezt a fiút, nem igaz?" az anyja megtörte a kellemes zónát. Charlotte nyelt, majd bólintott.

"I-igen. Gondolom, hogy igen." ismerte el, első alkalommal és a száz fontos súlya kiemelkedett a mellkasából.

"Boldog vagyok, édes." sóhajtott Beth, megragadva Charlotte kis kezét. "Kérlek légy óvatos, édes, nem mindenki olyan, mint amilyennek mondja magát."

"Tudom anya, higyj nekem, tudom. Mindig ezt mondod. De tudom, hogy Luke az, akinek mondja magát." Charlotte magabiztosan mondta. Annak kell lennie.

"Jó." ásított a nő. "Most megyek. Anyunak itt a lefekvés ideje."

Charlotte elfojtott egy nevetést, és játékosan megforgatta a nagy barna szemeit (valami amit az anyukájától kapott.) "Hagyd abba az Anyunak szólítást."

"Azt csinálok, amit akarok." Beth rácsapott Charlotte fenekére egy összetekert magazinnal, ő pedig felkiáltott. "Jó éjt, baby."

"Jó éjt, Anyu."