Dream. Believe. Create. Succeed.

         Késő este lehetett, mire egy hangos sóhajra nyitottam ki szemeimet. Csak egy pillantást vetettem az éjjeliszekrényen levő digitális órára, azután máris az ajtó felé kaptam a tekintetemet. Nem volt teljesen becsukva, ami nálam egyet jelentett, méghozzá azt, hogy valaki ismét neki állt dolgozni. Így hát felkeltem kényelmes alvó helyemről és a másik szobába vettem az irányt. Viszont jól sejtettem, a lámpa ismét ugyanott égett abban a szobában, ahol mindig is szokott.

         Az asztal felé görnyedt, s két kezével fogta fejét. Úgy látszik, ezúttal sem tudott tétlenül maradni. Habár, kézzel szabott, igényes munkája gyönyörű szép volt, nem mindig elégedett meg a végeredménnyel. Ismertem őt. Régóta tudok minden lépéséről és gondolatáról, még ha ő nem is mindig veszi észre jelenlétemet. Jobb kezében a már kisméretű HB ceruzát tartotta, amivel folyamatosan csak pár apró mozdulattal rajzolgatott.

         Megragadtam ezt a páratlan esélyt, mögé settenkedtem, s két kezem dereka köré fontam. Nem leptem meg tettemmel, hisz ez is csak a hétköznapjainkhoz tartozott. Én átöleltem, ő pedig megfordult, s viszonozza ugyanezt.

         - Pihenned kellene. Holnap lesz a nagy nap! – próbáltam megnyugtatni. Bár, ő jól tudta, hogy holnap lesz az a bemutató, amiről már hetek óta beszélt, mégis szerettem volna megnyugtatni őt. Azt akartam, hogy sötét kétségei eloszoljanak.

         - Még annyi dolgom lenne... nem bírok ilyen körülmények közt aludni – válaszolta miközben szemeimbe nézett.

         - Jól figyelj, mert egyszer fogok elmondani mindent – szegezte rám tekintetét, hallgatását ezzel jelezte. - Minden ember álmokkal tölti el életének minden pillanatát. Egy álom lehet kevésbé fontos, felejtendő, s roppant egyszerű. A másik fajtája viszont figyelemre méltó, áldozatokat lennél képes megtenni érte, ösztönöz a továbblépéshez, a folytatáshoz. Ebből születnek meg céljaink, és valamilyen oknál fogva, ezek vezérelnek minket az ismeretlen felkutatásához. Volt egy pár alkalom, amikor úgy gondoltam, hogy a feladás szélén álltál. Több száz telerajzolt papírt hajítottál bele a szemetes ládába, mert olyasfajta homály volt előtted, ami némileg letérített útvonaladról. Viszont, újra felálltál, nem adtad fel, amiben igazán bíztál. Ismét nekiálltál munkádnak, amiért én lehetek a legbüszkébb ember ezen a világon. Nyomon követtem minden lépésedet, ahogyan fejlődtél minden egyes nap. Mikor pedig levertnek érezted magad, én ott voltam neked, hogy kényelmet és megnyugvást nyújtsak. Meghallgattam minden panaszodat. Hittem benned, most is hiszek abban, hogy a végén sikerrel jársz. Hosszú az út, nem ismerjük a jövőt, de ha együtt vagyunk, képesek leszünk a lehetetlent is átvészelni.

         - Szeretlek Jeonghan – fúrta mellkasomba arcát. Ilyenkor próbálta leplezni előlem összezavart énjét. Nem tudtam megállni azt, hogy ne mosolyogjak ezen, lehajoltam szemmagassággal vele, majd ajkaimat övének tapasztottam. Válaszolt ajkaimnak hívogatására, s nyelveink táncot jártak. Édes volt ez a csók, tüzes és egyszerre szenvedélyes is. Rövid ideig elszakadtunk egymástól, hogy levegő után kaphassak, de még mielőtt újra belekezdtünk volna, felém fordította tekintetét, végül pedig kimondtam.

         - Boldog születésnapot Angie.