Ellenszenv és szerelem |✔

2. fejezet

A diszkós eset óta három nap telt el. Dorotheaéknak egy szót sem szóltam a kinti incidensről, csupán annyit mondtam, hogy a buli nem nekem való, ezért kint ültem a kocsiban. Azóta az este óta üldözési mániám lett. Egyfolytában azt hiszem, hogy követnek, távolról figyelnek, az eszemben pedig egyre csak a srác járkál. Te vagy az. – mondta akkor, bosszúsan. De ki vagyok én? Miért hordta el a világot mindennek, csak mert elárultam a nevemet? Akkor minek kérdezte?

Egyedül ültem a szobámban és a legújabb könyvemet olvastam, amikor is lentről furcsa zajokat hallottam. Megrémültem, mozdulni sem mertem az ágyamban, lélegzetvisszafojtva hallgatóztam. Mikor már lépések is társultak hozzá, akkor ott ereimben megfagyott a vér. Néma csöndben kutattam valamilyen védelmet nyújtó tárgy után, de a cipőmön és könyvemen kívül más nem volt. Számat befogva lépkedtem le a lépcsőn, felkapcsoltam a nappali villanyát, aztán megrökönyödve sikítottam fel.

- Hé nyugi kislány. – tette védekező állásba kezeit a fiú, akinek most már láttam arcát. Édes ajkain és arcélén kívül láttam szemét, ami olyan barna volt, hogy szinte már fekete. Haja is inkább a fekete felé hajlott, minthogy az barna legyen. Helyes volt. A hangját csupán a diszkós esetre tudtam beazonosítani. – Tedd le azt a cipőt, mielőtt hozzám vágod, és nem állok jót magamért. – hangja kimért volt, akárcsak akkor. Egyre jobban fokozódott bennem a félelem, a cipőmet görcsösen szorongattam.

- Mégis... mégis k-ki vagy te-e? – hangom remegett, egy csepp határozottság sem volt bennem. Hát még jó, senki nem határozottan áll egy idegenhez, aki csak úgy bejött a házadba. Idióta!

- A helyedben a háznak minden egyes szegletét bezárnám. Könnyű volt ide bejönni. Túl könnyű. – nézelődött a kanapé körül, levette a családi fotóinkat, majd visszarakta azokat a helyére. Végigsimított a polcokon, ám inkább egy körömcsikorgást hallottam.

- Ki vagy te, és mit keresel a házamban? – emeltem fel hangomat remegve és az utolsó lépcsőfokról is leléptem. Persze nem mentem közelebb, a lépcső mellett megálltam. A srác újra felém fordult, arcáról semmi érzelmet nem lehetett leolvasni.

- Az vagyok, aki téged nem akart. – hangjából némi düh hangzott, bár inkább volt ellenszenves. Szívem megsajdult erre, igazán rosszul esett. Mondjuk nem értem, hogy egy idegentől ilyet hallani miért esik rosszul...

- Miért vagy itt? – formáltam át a folytonos kérdésemet. A feketehajú fiú nagyot sóhajtott, és eszméletlen közelre merészkedett.

- Ne hidd azt, hogy miattad vagyok itt. – súgta fülembe, amitől kirázott a hideg.

- A-akkor.. ki miatt? – dadogtam lehunyt szemekkel, továbbra is érzékelve, hogy itt áll előttem.

- Az számodra legyen mindegy. – súgta megint, fülcimpámba beleharapva. Ez esetekben halálra rémülnék, de vele mégis más a helyzet. Élveztem. És ez nagyon nem jó...

- Hogy hívnak? – kérdeztem és kinyitottam szememet. Folyton engem bámult fekete íriszeivel.

- Mindegy. – legyintette le, aztán az ajtó irányába lépdelt, viszont én ebben a percben visszanyertem a magabiztosságomat és felcsattantam.

- Mi az, hogy mindegy? Figyelj, azon az éjszakán ott megmentettél. Ellenszenves voltál velem, de még mindig az vagy. Nem tudom mi rosszat tettem, hisz még csak nem is ismerlek, de én elárultam a nevemet. Legalább kötelezz meg ennyivel. Ha már idejöttél. – fontam össze melleim alatt kezemet. A fiú szoborként állt a küszöbön, majd vissza se nézve kinyögte a nevét, és eltűnt innen.

Csak most fogtam fel, hogy mit is tettem. Szóba álltam egy fiúval, aki három napja megmentett, és valamiért utál, most pedig idejön, nem tudom hogyan, és mindent mindegynek vesz. Bárcsak hozzávágtam volna azt a cipőt, de túlságosan megijedtem, és inkább nem tettem. Valami van ebben a fiúban. Máskor már a sírásba temetkezem, most pedig... nyugodt vagyok, bizsereg mindenem és a hangja jár a fejemben. Várjunk csak, mi??

Tudom, hogy hallasz, Heather. Ne játszd az ártatlant. A nevemet minél előbb felejtsd el. Viszont holnap éjfélre legyél kint az erdőtetőn.

Jack. Nem fogom elfelejteni a neved, hiába kéred.