Ellenszenv és szerelem |✔

3. fejezet

Persze, én hülye kimentem az erdőbe. Anyáéknak beadtam, hogy ma Dorothea-nál alszom, persze neki csak annyit mondtam, hogy nála alszom, de közben máshol vagyok. Rögtön jött azzal, hogy ki a fiú. Hiába tagadtam, hogy nincsen semmilyen fiú, végül beadtam a derekam, hadd örüljön a feje.

Teljes sötétbe öltöztem, hisz mégis csak az erdőbe megyek, ahol ilyenkor nem kívánatos járkálni. Fejemre húztam a kapucnimat, végig a lábamat néztem, és csak akkor pillantottam fel, mikor az erdő „bejáratához" értem. Aztán beléptem az éj leple alá, rápillantottam a karórámra, ami 23:54 percet mutatott, szóval volt még időm felérni a sziklás részéhez az erdőnek. Minden második percben fordultam hátra, mert tényleg nagyon nem jó ötlet EGYEDÜL AZ ERDŐBEN mászkálni. Sietősen kapkodtam lábaimat, és mikor már csak egy perc volt vissza a napból, felértem. Ő már ott állt, talpig felöltözve, és gondolom feketében. Nem fordult felém, de neszemet hallotta.

- Pontos vagy. – közölte félvállról. Csöndben maradtam, nem mozdultam meg. Jack felemelte fejét az ég felé, és mint valami égi jelet várva nézte a holdat. A teliholdat.

- Jack. – szólítottam nevén, vállára tettem kezemet, mire felmordult.

- Nem megmondtam, hogy felejtsd el a nevemet? – fordult felém dühösen, s szemei izzottak. Ereimbe fagyott vérrel ugrottam hátra. Minél messzebbre mentem tőle, de ő követett. Megállás nélkül jött felém, arcomon száguldoztak a könnyek. Végül nekiütköztem egy fának, Jack megállt előttem. Felsimultam a fára, csakhogy ne érjen hozzám, sőt rám se nézzen, de ezt mind elérte a maga módján és én siralmasan ellenálltam neki. Most már.

- Tudod, Heather – nevemet olyan gúnyosan ejtette ki, hogy a szívem akaratlanul is összetört – valaki nagyon úgy akarja, hogy egy másik világot élj. – simított végig arcélemen... hegyes körmével. Ó. Édes. Istenem. Szemei csak úgy izzottak, úgy vigyorgott, mintha egész életében erre várna. Aztán megláttam fogait, és én ott haltam szörnyet.

- M-most... most meg fogsz.. – leheltem a szavakat, de sosem tudtam tovább folytatni, rettenetesen remegtem. Jack erényesen felnevetett és megrázta fejét.

- Csupán megváltozol. – kocogtatta meg fogait, aztán egy újabb vigyor kíséretében a nyakamhoz hajolt. Nedves puszikkal hintette be a felületet, aztán hirtelen beleharapott. Felsikítottam a fájdalomtól, de Jack azonnal befogta számat és kezébe harapva nyeltem el hangomat. Szemeimből még kicsordult pár könnycsepp, aztán már csak annyit éreztem, hogy lábaimat vonzza a föld, egyre lejjebb és lejjebb kerültem, végül már a földön elterülve lélegeztem. A nyakam tiszta vér volt, Jack fogsora éktelenkedett még ott, szemeim pedig végleg lecsukódtak.

- Hidd el, egyszer még hálás leszel nekem. – a fiú végigsimított arcomon, megpuszilta halántékomat és elsétált, mint aki jól végezte a dolgát. Ott hagyott az erdőtetőn tök egyedül, élettelen testtel. Egy harapás van a nyakamon, nem tudom mivé, kivé leszek. Jack itt hagyott, gyötrődve, kétségbeesetten, félelembe göngyölve.

Itt hagyott.

Egyedül.

Jack, aki valamivé átváltoztatott.

Itt hagyott.

Egyre csak ezt ismételtem magamban, mikor végleg elvesztettem az életmerőmet.