Ellenszenv és szerelem |✔

5. fejezet

- Ne nézz! – szólt rám parancsolóan.

- Bocsánat. – fordítottam el fejemet és az ablakon kezdtem el kibámulni. A táj elsuhant mellettünk, végül csak arra figyeltem fel, hogy megint az erdőben vagyunk. Jack leállította a motort és kiszállt a járműből. Várjunk csak! Jack???

- Jack? – ő megtorpant, kezei ökölbe szorultak aztán indulatosan megfordult.

- Miért nem felejtettél el? – kérdezte hangját felemelve. Tulajdonképpen megijedtem volna tőle. De most nem.

- Mit tettél velem? Miért utálsz? – akadékoskodtam. Jack nem akart nekem magyarázatot adni, dühösen belerúgott egy szerencsétlen faágba. Ujját rám szegezve újra magyarázni kezdett, ugyan olyan hangnemben.

- Tudod, sosem akartam, hogy a sors összehozzon holmi halandókkal. Azért nem csíplek, mert egy városi gyerek vagy, semmit sem tudsz arról, hogy mi van az erdőn belül.

- Mit. Tettél. Velem. – szótagoltam fogaimat összeszűrve. Kezdtem én is ideges lenni.

- Azt, amit tennem kellett. Most pedig idehallgass – lépett egy hatalmasat hátra, mélyen kifújta a levegőt és folytatta – elmondok neked pár szabályt, amit kötelességed betartani! Ha megszeged őket, nem csak velem, hanem a többiekkel is meggyűlik a bajod.

Némán bólintottam, Jack meg összecsapta nagy tenyereit és belevágott.

- Nem szólsz senkinek, hogy mivé lettél. SENKINEK!

- Kevesen vagyunk, de annál összetartóbbak. Ha valakit meg mersz harapni ok nélkül, nem úszod meg szárazon!

- Tolerálnod kell magad, ha éhes vagy.

- Nem mászkálhatsz az utcán akkor, amikor kedved tartja. Nekünk is vannak ellenségeink. Mégpedig a Vadászok.

- Ha bajban vagy, nem magad próbálod megoldani, hanem minket hívsz! Mint mondtam, összetartó család vagyunk.

- És végül annyi, hogy nem jöhetsz ide bármikor. A Vadászok bármikor itt lehetnek, lecsaphatnak ránk, jobb, ha nem hozod magunkra a bajt.

- Miért nézed ki belőlem, hogy egy baj vagyok? – őszintén szólva, rettentően rosszul esett.

- Heather, egy hülye halandó vagy! Ki tudja, talán a telefonodon gyorshívóban van a rendőrség, esetleg az elmegyógyintézet.

- Nincs is nálam telefon. – ráncoltam szemöldökömet.

- Akkor ott van a szád. Most pedig gyere, megtanítalak érezni, látni, hallani. – ragadta meg megint csuklómat és bentebb rángatott az erdőbe. Én csupán csak rá tudtam figyelni, és arra, amit mondott. Az ellenség, a Vadászok.

Jack egy teljesen üres részen engedett el, aztán tett pár lépést és újra rám emelte feketés tekintetét.

Hirtelen mozgott, én pedig a földön találtam magam. Fájt az oldalam.

- Ezt élvezni fogom. – tudtam, hogy elmosolyodott a szégyenemen. Aztán történt valami, sokkal gyorsabb lettem, máshogy láttam és a „túlvilági" körmeim is kibújtak rejtekhelyéről. Kezünk csak úgy csattogott, mindig kivédtük a másik ütését, lábainkat emeltük, ütöttük egymást, végül Jack két karomat elkapta, háttal fordított magához.

- Nyughass, kislány. Lesz még buli a javából. – morogta fülembe és kirántottam kezeimet szorításából. Újra küzdöttem vele, és egyre mérgesebb lettem. Feldühített, hogy ilyen könnyen vesz mindent, ennyire lesajnálóan kezel. Kiszakadtam a folyamatosan ütő kezei közül és ráüvöltöttem. Érdekes hangja volt, olyan... farkasos. Jack mintha egy másodpercre megszeppent volna, de ez tényleg csak egy szempillantásnyi volt. Lefogta mindkét vállamat, egy hatalmas fa törzsének nekilökött és erőteljesen megcsókolt.