Ellenszenv és szerelem |✔

13. fejezet

- Heather – szólt fülem mellől egy kellemes férfias hang, ami olyan jó hatással volt a reggeli kelésemre, hogy szemeim azonnal kipattantak. Pislogtam párat, mire a párnák közül megláttam Jack halványan mosolygós arcát, ahogy hajamat simogatja.

- Szia – motyogtam álmos hangon, és pici kezemmel arcához nyúltam. Fura volt még nekem, hogy Jack ennyire megváltozott. Nem tisztáztuk, hogy mi van köztünk, ezért még jobban össze vagyok zavarodva, és nem tudom mit szabad és mit nem. Már majdnem elhúzódtam tőle, mikor hosszú csókba fonta ajkainkat. A bátorságom azonnal visszaáramlott testembe, közelebb vontam magamhoz, aminek az lett a vége, hogy Jack fejem mellett támaszkodott fent az ágyon. Ha nem szakítja félbe a nyálcserénket, talán folytatódott volna.

- Beszélnünk kell.

- Ez sosem hangzik túl biztatóul. – húztam el számat, Jack pedig felnevetett.

- Nem olyan vészes. – rázta fejét, majd megfogta kezemet és felhúzott az ágyról. Két kezemet fogta maga előtt, hüvelykujjával kézfejemet simogatta, amitől egy bizsergető érzés futott végig gerincemen. Addig nem nézett rám, míg rá nem szóltam. Megköszörülte torkát, és végre szemembe nézett. Jacknek sosem ment valami ilyen nehezen. Talán ez a megtörtségének a jele? Hogy már nem az a kőszív van a helyén, ami eddig?

- El kell mennem. – bökte ki végre. Rezzenéstelen arccal néztem rá, semmi életjelet nem mutattam. Cikáztak a fejemben a gondolatok, minden olyan is eszembe jutott, amit azonnal kivertem a fejemből, mert tudom, hogy Jack nem ilyen. Viszont mindig magunkhoz találtam vissza, vagyis inkább hozzám. Én vagyok az oka? Mert megtörtem? Tettem valami mást is?

- A gondolataid ordítanak. Hallom ahogy kattogsz. – tudatosította velem fájdalmas arcával Jack, hogy hall. Fájt neki.

- Még szerencse, hogy a gondolataim ordítanak. – motyogtam.

- Nem te vagy az oka, Heather. Ez ilyen farkasos dolog. – nevetett halkan. Az én arcom még mindig fagyos volt.

- Akkor én miért nem mehetek? Jack, vérfarkassá tettél. – emlékeztettem a lehető legnyugodtabban, még magamat is meglepve ezzel.

- Mert ebbe te nem kavarodhatsz bele. Jobb, ha itthon maradsz, és nem törődsz ezzel. Megnyugtatlak, nem olyan veszélyes, mint amilyennek te azt hiszed.

- Az egész életünk egy veszély.

- Igen. Csak hagyd, hogy gond nélkül elintézzük. – markolta erősebben kezemet.

- Mintha én mindig csak a gondot okoznám. – forgattam szemeimet.

- Heather, megértem, hogy mérges vagy. De hidd el, ha ezt nem tennénk meg, soha nem lenne vége. – rázta fejét csalódottan. Egy nagyot sóhajtottam, és Jackhez bújtam.

- Ne haragudj, csak nekem ez olyan rossz és fura. – temettem arcomat mellkasába és hallgattam a fiú ritmusos szívdobogását.

- Ez a négy nap sokkal hamarabb elmegy, mint hinnéd. – dülöngéltünk jobbra-balra, hogy oldjuk a feszültséget. Ühüm, ez nem megy olyan egyszerűen.

Jack, Daniel, és Nate délután négy órakor indultak el. A három fiú talpig feketébe volt öltözve, hátukon a táskájuk megtömve mindennel. Elbúcsúztunk tőlük, bár én nehezen engedtem el Jacket. Addig néztem utánuk, míg a sűrű erdőben el nem tűnt az alakjuk. De lehet, még utána is. Ki tudja már, hogy mennyi ideig álltam ott az ajtóban, és bámultam rá a szél miatt megrengett fákra. Ha eddig nem volt rossz előérzetem, akkor soha. Persze belül imádkoztam, hogy semmi nem fog történni a fiúkkal, vérbeli farkasok (ja, a vérükben van az ölés), tudom is én már hányszor voltak távol itthonról. Egyedül az tudott kiszakítani a gondolataim sokaságából, hogy hogyan mondom el Jacknek, hogy szerelmes vagyok belé. Mert lehet, hogy utalásokat már vágtunk egymás fejéhez, de még egyszer sem mondtuk ki egymásnak az 'sz' betűs szót. És nem a szexre gondolok.