Ellenszenv és szerelem |✔

14. fejezet

- Oké – huppant le elém Harper, virítóan zöld szemeivel azonnal vizslatni kezdett. Amióta elmentek a srácok, és mi négyen maradtunk ebben a házban, borzasztóan elveszett a hangulat. Saját bevallásuk szerint ilyenkor olyanok, mint az élőhalottak, esznek, néha dühösek lesznek, aztán lenyugodnak. Nem említették meg, de tudom, hogy mennyire hiányzik nekik a három fiú humora, főleg Jack megszégyenítő beszólásai. Sok-sok éve élnek együtt, ennyi idő alatt meg tanulták kezelni Jack megtörhetetlenségét, ám most más a helyzet. Molly öccse megtört. Tudom, annyiszor elhangzott már ez a szó, de egyszerűen felfoghatatlan, hogy sikerült. Én tettem ezt vele, és bár nem vagyok egy egoista – büszke vagyok magamra.

Aztán ott van Daniel. Csupán két napja ismerem, de még Jacknél is rosszabb. Nem tudom, hányszor ugorhattak egymásnak, de elnézve heves természetüket, ebben a hat évben elég sokszor. Felmerült bennem az is, hogy talán ugyan az a helyzet vele, mint társával, csak talán zavarosabb lehet. A srácokat nem akarom faggatni, hisz nem rám tartozik a múltja, ezért csak találgatok. Jobb lenne tisztán látni a dolgokat, de elég, ha ez Jacknél sikerül. Hisz nem véletlen, hogy akkor lett más a nézőpontja, mikor én felbukkantam. Talán szándékosan, talán véletlenül. Én ezt nem tudhatom.

- Szereted, ugye? – Harper hangja nem volt kételkedő, mindössze kíváncsi volt. Sam és Molly ugyan olyan kíváncsi tekintettel néztek rám, mint a smaragdzöld szemű lány.

- Már egyszer elmondtam. – szűrtem fogaim között ezt a három szót.

- Heather, azt azért is mondhattad, hogy Daniel ne tépjen szét! Védhetted a bőrödet, de minket az érdekel, hogy komolyan gondoltad-e.

- Jacket utoljára a tizedik születésnapján láttam ilyen boldognak. Azóta eltelt kilenc év. Kilenc éve nem láttam az arcán ilyenfajta mosolyt. Csak megvetést. – avatott be egy kis részletébe a múltjuknak Molly. Néma csönd telepedett ránk, mintha mindenki gondolkozott volna. Pedig csak én voltam az egyetlen, akinek az agykerekei forogtak. Kilenc éve nem volt boldog? Kilenc év baromi hosszú idő. Mollyval annyira nem voltam még jóban, hogy a múltjukban bogarásszak, ezért nem tudhatom, hogy mi volt az, ami ennyire megbánthatta Jacket, hogy ellenszenvessé vált. Akárhogy próbálkoztam, nem szerettem volna ezen gondolkozni, de mindig arra jutottam, hogy valami történt a családjában. Valami, amiért még engem sem akart közel engedni magához.

- Én mindig Jack mellett állok – folytatta Molly -, de már nem egyszer szúrt hátba a maga modorával.

- Jack öl. Nem fizikailag, lelkileg. – szólalt meg az egyetlen fiú a társaságunkban. – Igaz, fiú vagyok, de nem csak Harpert és Mollyt bántotta meg. – rázta fejét Sam.

- Tudjuk, hogy valami történt vele, amióta te itt vagy. Tudjuk, hogy szerelmes. Látjuk rajta, hogy próbálja tagadni, de miután nem egyszer lett ingerült a neved hallatán, beismerte magának, amitől mindig félt – szerelmes beléd. Neked sikerült őt megmentened. – mondta Harper.

- Tudom, hogy milyen. Ebben a két hétben eleget tett azért, hogy utáljam, és megszeressem. – vallottam be nekik szemet lesütve, mire ők fellélegeztek.

- Heather, el kell mondanod neki, hogy szereted. A viszonzatlan szerelem a legrosszabb. Jack esetében még annál is. – fújta ki a levegőt Harper, majd Molly megszorította kezemet.

- Tedd őt boldoggá! Már olyan régóta szenved, és te megmentetted. Tedd boldoggá! – minden egyes kis mondatánál újra és újra megszorította a kezemet, fejemben pedig az elhangzottak visszhangzottak. Megmentetted. Tedd boldoggá.