It's just a dream ♡ S.M.

03. - Once Upon a December

Másnap Apám hangjára keltem. Közölte velem, hogy aznap nem volt semmi dolga, ezért egész nap velünk lesz. Kíváncsi voltam, hogy ez meddig lesz érvényes, de azért örültem neki. Akkoriban nem nagyon volt időnk beszélgetni, mert ha otthon is volt általában telefonált. Ezt rettentően sajnáltam, mert nagyon szerettem őt és vele mindig megtaláltam a közös hangot. Amikor nem volt otthon mindig éreztem,hogy valami hiányzik belőlem. Nélküle nem volt otthon az otthon.
Próbáltam ezt az érzést pótolni, de a húgommal, mint a legtöbb 8 évessel nem igen lehet normálisan beszélgetni. Túl nagy köztünk a korkülönbség. Anyával meg sem próbáltam, egyszerűen már akkor halálra ítéltem az ötletet, amikor eszembe jutott. A legjobb barátnőm is túl messze volt tőlem. Ő Kaliforniában. Én Kanadában. Egyetlen lehetőségünk találkozni a tábor volt. A tábor, ami a szabadságot és a menekülést jelentette számomra a hétköznapok és a kemény elvárások fogságából. A tábor aki mindenki elfogadott úgy ahogy vagyok és támogatott. A tábor ami néhány hónap múlva újra tárt karokkal várt, hogy magam mögött hagyjam ezt a szürke kisegér maszkomat és újra hangomra találjak. Igen elhatároztam, hogy újra énekelni fogok azon a nyáron. Nagy szó. Nagy elhatározás.

-Jössz reggelizni, Hercegnőm? - húzott vissza Apa hangja a gondolatok világából.

-Igen. - pattantam ki az ágyamból majd felvettem a köntösömet. -Mehetünk!
Apa belém karolt és levezetett a lépcsőn, közben minden félét kérdezett.

-Na és van már...hogy is mondjam...fiúd? - nézett fájdalmasan a szemembe. Nevetve ráztam a fejem. Láttam rajta a megkönnyebbülés szikráját.

-Nincsen, de ha lenne az első lennél akinek mondanám! Sőt akármit is csinálsz, berontok hozzád és a füledbe ordítom, hogy "HÉ APA VAN BARÁTOM!". Rendben? - nyújtom felé a kisujjam. Ő elkapta.

-Megbeszéltük! - Igen. Ő volt a régi jó Evan Taylor. Az én édesapám. Hogy mennyire tudnak hiányozni az ilyesfajta beszélgetések. Legalább annyira, mint az egyhangú égboltnak a színes naplemente.

-Apa, néha olyan távol vagy, mégis olyan közel és ez fullasztó. - fakadt ki belőlem.

-Tudom Hope. Ez engem is megvisel, de az olyan pillanatokért, amikor együtt vagyunk megéri szenvedni!

Teljesen igaza volt. Bármit megtennék az olyan percekért, amiket vele tölthettem.
-Szeretlek. - mondtam és szorosabbra fűztem kezeimet az ő erős karján. Ő az én hősöm. Milyen klisé, de igaz.

-Én is.

A lépcső végén előre lépett és a kezemnél fogva vezetett le.

-Királynő, az étek előállt. - mondta, béna angol akcentussal. Hangos nevetésbe törtem ki.

-Viselkedjetek! - szólt ránk anya. Elhúztam a számat, majd apára pillantottam. Ő rámkacsintott.
Leültem a székemre Jen mellé.

-Hogy aludtál? - kérdeztem tőle.

-Jól. - mondta rám se hederítve. Azon ügyeskedett, hogy miképpen tudná Rose-t megfogni a lábával. Sóhajtottam egyet.

-Jó reggelt, Hope. - köszöntött Anya, a "jó hírt mondok" hangján. Persze, hogy az számomra valóban jó hír, az általában korántsem biztos.

-Jó reggelt. - biccentettem a fejemmel.

-Van számodra egy öröm hírem. - egy zsibbasztó mosoly társaságában leült az asztalhoz ő is.

-Mégpedig? - motyogtam szemet forgatva.

-Kicsit lelkesebben Hercegnő! - nevetett apa.

-Jajj, Úristen, miaz? - színleltem izgatottságot remegve.